Megjelent egy elbeszéléskötet, amely először 1987-ben látott napvilágot, most pedig már a harmadik kiadásban adja közre a Magvető kiadó. Szerzője Krasznahorkai László, aki a nyolcvanas években – Nádas, Kertész és Esterházy mellett – óriási hatással volt az átalakuló magyar irodalomra. Ennek ellenére még előfordul, hogy a műveltnek tetsző magyar olvasó a nevét sem hallotta.

Jómagam például nemrégiben ajánlottam könyveit egy szabómagdás házaspárnak, s miután röviden megismertettem őket a jelentős Krasznahorkai-kötetek rezüméivel, bizalmatlanul bólogatva távoztak, arra hivatkozva, hogy bár Krasznahorka váráról szívesen olvasnának, mint írói név, ez a szó nekik sajnos ismeretlenül cseng, tehát egyelőre mégsem vállalkoznak a megvásárlására. Persze nem is csodálkoztam, hiszen a Nobel-díj előtt Kertész Imréről még magukat tájékozottnak tartó könyvtárosok sem túl sokan hallottak, pedig a Sorstalanság szerzőjét akkoriban már fél Európa ismerte.

Nos hát, aki eddig nem tudta volna, Krasznahorkai László is Európa szerte ismert prózaíró és 1985 óta központi alakja irodalmunknak. Ebben az évben jelent meg első regénye, a Sátántangó, amely egy csapásra a kánon közepébe röpítette. Az irodalomtörténet szerint e kötet külön érdeme – az élvezetes szöveg és a kifinomultan komor atmoszféra mellett – az a komplex világteremtés, amellyel a szerző egyszerre volt képes valóságszagú történetet és nyelvi revolúciót lehelni a kiüresedett honi regénytermésbe. A siker pedig nem maradt el, aminek egyik bizonyítéka, hogy a szerző írásai alkotótársa, Tarr Béla közreműködésével a filmvásznon landoltak, s mozgókép és szöveg találkozásának legjavát, a tökéletes adaptáció iskolapéldáját nyújtották. Néhány évvel később, 1989-ben ugyanilyen művészi tetőpontja volt irodalmunknak második nagyregénye, Az ellenállás melankóliája, amely számomra még nagyobb esztétikai élményt jelentett a Sátántangónál, és amely az ezredfordulón szintén egy kiváló Tarr-filmet eredményezett, Werckmeister harmóniák címmel. A két regény között azonban megjelent egy elbeszélésekből álló gyűjtemény is 1987-ben, a Kegyelmi viszonyok, amelynek szövegei a nyolcvanas évek első felében keletkeztek.

Aki már találkozott Krasznahorkai stílusával, jól tudja, mire számíthat. Az ő dikciójának igen kevés köze van ahhoz a posztmodernizáló, Esterházy által elindított nyelvtördeléshez, ami aztán később a kilencvenes évek – gyakran öncélú – szövegközpontúságához vezetett. Mint Nádas ugyanis, Krasznahorkai is a klasszikus-modern tradíció örököse, azzal a hatalmas különbséggel, hogy regényeiben már nyoma sincsen a századelő tablóinak, s egy hanyatló, ámde teljességre törekvő világmagyarázat helyett a fennálló világrend szinte apokaliptikus pusztulását ábrázolja. Pedig nem tesz mást, mint élvezetesen hosszú, néhol Proustra és Mannra emlékeztető mondatokban igazi magyar figurákat jelenít meg, akik saját bőrük és környezetük rabságában vergődve, egyfajta ontológiai védtelenségben tapasztalják meg széthullásra ítélt világukat. A kötet címe és alcíme: Halálnovellák, pontosan kijelölik azt a mozgásteret, amelyben a gyanútlan olvasó könnyen megsérülhet, ha a nyolc szöveg sötét közegébe merészkedik. A Kegyelmi viszonyok szereplői már semmiféle kegyelemben nem reménykedhetnek és sem önmaguknak, sem embertársaiknak nem kegyelmezhetnek, mert rajtuk kívül álló erők uralják sivár sorsukat. Elsősorban abban a pusztaságban róják szomorú köreiket, amely cselekménye szintjén egyszerre helyi érdekű és egyetemes. A Csapdás Rozi egymás útjait keresztező monomániás három szereplője, a Hőség meghatározhatatlan történelmi pillanatban, egy romos lakásban bujkáló házaspárja, vagy az El Bogdanovichtól skizoid hálójába zuhant, megkettőzött énje mind ugyanegy globális bomlás elszenvedői.

Az igazi gyöngyszem mégis a nyolcvanas évek magyar prózájának legszebb novellája, a Herman, a vadőr, amelyben a szerepét évtizedekig készségesen játszó erdőkerülő fellázad, hogy aztán ugyanazt a jóvátehetetlen vétséget kövesse el, mint ami ellen eredetileg élete végén fellépett. E novella cselekménye a kötet végén egy második szövegváltozatban, új nézőpontból, más narratívában ismét feltűnik, ami különösen izgalmassá teszi Krasznahorkai dimenziójának tanulmányozását. S habár ezek a történetek nem túl sok nevetésre nyújtanak alkalmat, megéri bennük kalandozni, hiszen annak a világnak kilátástalan törvényszerűségeire ismerhetünk, amelyben mi magunk is próbálunk helytállni több-kevesebb sikerrel. Ehhez a semmivel sem helyettesíthető tapasztalathoz pedig a szerző végsőkig kicsiszolt, pazar mondatait kaphatja útitársul a bátor olvasó.