Első hang: Harminc felé (nagyon) közeledve, egyre többször veszem észre, hogy nem tudok kiigazodni magamon. Sorozatosan magamnak teszek keresztbe, nem tanulok a fájdalmas másnaposságokból, és újra kocsmázni megyek, még mindig szórakoztat a politikának nevezett közéleti svindli, és már nem undorodom a brokkolitól. Valamint nem köt le egy Hiperkarma koncert.

Pedig a Hiperkarma az a zenekar, ami megérdemli a figyelmet. Bérczesi Róbert 1999 körül verbuválta össze a bandát, egy ígéretesen kezdődő, de csendesen kimúló formáció, a Blabla után. Az első, cím nélküli albumot teljesen egymaga írta, és a lemez lassan, de biztosan ismertté tette a zenekart. Az albumról, nálunk nem túl jellemző módon, három maxi is megjelent, melyek közül a legismertebb a Dob+basszus, amelyet már biztos mindenki hallott, ha máshol nem, akkor az m1-en. A második album 2003-ban jött ki, Amondó címmel, és tovább növelte a bandáért sikítozó rajongók számát, és további szuperlatívuszokat váltott ki a zenei sajtóból.

A Hiperkarma elsősorban szövegcentrikus banda, a szűz fülű hallgatónak nagy valószínűséggel először az egyedi szövegvilág tűnik fel. Nem véletlen ez, Bérczesi Róbert igen személyes hangvételű, rendkívül sűrű anyagokat ír, amin az ember napokig elrágcsálódhat. Dalai önmagával folytatott párbeszédek, viták, amelyek a szabadon eresztett skizofréniából erednek, ahogy azt nem egy interjúban elmondta. És pont ettől annyira izgalmasak, ettől válnak a lemezek nem csak megfejtésre váró alkotásokká, hanem egyfajta terápiás „pirulákká”, szerencsére nem csak a szerző számára.

Talán ezért is nem jött be nekem a múlt pénteki koncert az Expresszóban. Jobb volt egyedül hallgatni az Amondót, elfilózni azon, hogy nekem ki az a vadidegen, „akibe beleszületek, beletanulok”, mint egy tömeggel eggyé passzírozódni. Mert tömeg az volt, szépen megtöltötték a termet, és láthatólag jól is érezték magukat.

Második hang: Egy album erejéig, valamikor még ez év januárjában ismerkedtem meg részben a Hiperkarma zenéjével. Első hallásra nem igazán tetszett, azonban később egy újbóli hallgatás alkalmával arra lettem figyelmes, hogy havasnak látom a Kossuth utcát, és mintha az orromat sem facsarná a reggeli helyi járatok megszokott húgyszaga. Heteken keresztül nem is akartam hallgatni semmi mást. Láttam magam fölött saját kérdőjelemet, és mindennek tudtam örülni. Kisgyerekes anyáknak, hajléktalanoknak, hajlékonyaknak, nagy cekkeres nyugdíjasoknak, pofátlan tinédzsereknek satöbbi.

Zenét hallgató ember néha fogja magát, és elmegy megnézni a sztárjait. Nem éri be a hallgatás örömével, látni is akarja azokat, akikért buzog. Furcsa volt látni, hogy igazából ők sem különböznek azoktól, akikkel együtt zötykölődöm reggelenként. Ők is csak ugyanolyanok – s ha lehet ezt még fokozni, ugyanolyanabbak –, mint azok, akiket nap mint nap látok, akikkel nap mint nap dörzsölődünk és súrlódunk. Itt legalább mindez a helyén volt. Klasszak voltak a hangok, bár nem teljesen szokványosak és hétköznapiak, és jó volt látni, hogy lehet még örülni a tömegnek, lehet még buzogni a dohogásban, lehet még együtt lüktetni énekkel, dobbal, basszussal.

A harmadik, erősen feminin hangunk nemes egyszerűséggel első pillantásra belezúgott a frontember Bérczesibe, és révülten hallgatott a koncert alatt. Ezután megpróbálta elnyomni a másik két hangot, és átvenni az irányítást, azonban több kudarcba fúlt kísérlete óta mélyen hallgat.

DaNo-Ce