Egy remekmű általában halhatatlan. De mi történik akkor, ha a kulturális emlékezet megfeledkezik egy-egy páratlan értékű alkotásról? Sorozatunkban olyan műveket mutatunk be és ajánlunk olvasóink figyelmébe, amelyek valamiért ritkán jutnak el a nagyközönséghez.

Tegyük kezünket szívünkre és csukjuk be szemeinket, majd nevezzünk meg legalább három jól ismert spanyol prózaírót. Nem a latin-amerikai spanyol nyelvű mágikus robbanásra gondolok, hiszen onnan könnyedén lehetne említeni Garcia Marquezt és társait, hanem az európai spanyolra, amely a baszk, a katalán és a gallego irodalmat is magában foglalja. Évek óta gondolkodom azon, vajon hogyan kerülhetnék közelebbi kapcsolatba az utóbbi száz év spanyol irodalmával, és vajon honnan vegyem ehhez a megismeréshez az információkat. De sajnos – ahogy sokan mások – hosszú időre már a Don Quijoténél megfeneklettem.

Aztán jött egy kitűnő műfordító, nevezetesen Pávai Patak Márta, aki vette a bátorságot és egyszemélyes kiadót alapított, azóta pedig évente lefordít négy spanyol regényt magyarra (link: http://patakkonyvek.hu). Közülük való Carmen Laforet 1945-ben írt remekműve, A Semmi, amely ötven év múltán tavaly landolt a hazai könyvesboltokban. Hogy közelebb merészkedjünk a tárgyalt regényhez, kedvcsinálónak annyit: ami nekünk Ottlik Iskolája, a franciáknak meg Camus Közönye, az Spanyolországban egy akkor 24 éves fiatal írónő szabálytalan fejlődésregénye.

Carmen Laforet 1921-ben született Barcelonában, és alig pár éve, 2004-ben halt meg. A Semmi című regénye ma kötelező tananyag a spanyol gimnáziumokban, s az ország mindmáig legnagyobb irodalmi sikere. Hogy miért van ez így, azt szerencsére a kitűnő fordítás is képes közvetíteni – noha látszólag Laforet könyvében címéhez híven természetesen nincsen semmi. Egy fiatal lányról, Andreáról szól a történet, aki Barcelonába érkezik rokonaihoz, hogy az ottani egyetemen tanuljon. A regény színtere a rokonok háza, szenilis nagymamával, hisztérikus nagynénikkel és két különös nagybátyóval. Andrea vidáman veti bele magát a család életébe, néhány nappal később viszont már legszívesebben elmenekülne. A sivár környezet, a dohos ház, az állandó konfliktusok és veszekedések, a kisszerű élet rádöbbentik arra, hogy a felnőttek világa üres, semmitmondó, és lélektanilag, fizikailag egyaránt sekélyes. Egyetemi osztálytársai, akikben rövid időre barátokra lel, ugyanolyan csalódásokat okoznak neki, mint romlott lelkű rokonai. Barátnője egyik nagybátyjával kezd viszonyt, őt pedig ejti, gazdag fiúbarátja pedig nem képes integrálni a szegény lányt tehetős családja körébe.

Az egyes szám első személyben elmondott történet mindvégig melankolikus, rezignált hangnemben jeleníti meg a háború utáni Spanyolország szürke, lehangoló világát, miközben a főhős kisszerű emberi viszonyokkal és a létezés ontológiai csupaszságával szembesül. Eközben az olvasó plasztikus képet kap egy átlagos spanyol családról, akiknek tagjaiban, ha vizuális fogódzót keresne, az Almodóvar nevű népszerű filmdirektor egyes alakjaira ismerhet. Ami azonban a legtöbbet nyújt ebben a regényben, az a történet mellett Laforet finom nyelve. A Semmi szövege tökéletesen kidolgozott, ízes mondatokból épül fel, amely hatásosan közvetíti Andrea életérzését és azt a világteremtő, már-már metafizikai regényteret, amelyben egy magányos lány hadakozik az élet ürességével.

Hogy remekművel volt-e dolgom a napokban, az persze kétséges, de annyi biztos, hogy Milos Urban cseh szerző Héttemplom című regénye izgalmas, szórakoztató olvasmány, és szinte minden olvasói elvárást kielégíthet. Aki feszültséggel terhes rejtélyes thrillerre szomjazna, vagy szeretne az ezredforduló kulturális paradigmáival foglalkozni, és még ráadásul Prágába is szerelmes, mindenképpen vegye kezébe ezt a könyvet. Az 1999-ben írt regény, amely azóta jó néhány nyelven meghódította az olvasóközönséget, a cseh főváros egy kevésbé ismert tájékán, a turisták által ritkábban látogatott Újvárosban játszódik. Főhőse K. , úgymond kötelezően kafkai figura, egykori építészhallgató, egyébként pedig állását vesztett botcsinálta rendőr, aki egy gyilkosságsorozat miatt mogorva főnöke engedélyével újra nyomozásba kezd. Az már rögvest a történet elején kiderül, hogy nem akármilyen bűnesetekről van szó, s a szálak az elveszett prágai gótikus építészethez vezetnek. K., miközben a rémtettek után nyomoz, kulturális segítőtársa lesz egy Gmünd nevezetű különös alaknak, akinek célja Prága Újvárosának teljes regótizálása, mivel szerinte a középkor utáni évszázadok városépítészete mindent tönkretett. Hamar kiderül, hogy a furcsa úr múltba visszakívánkozó eszelős monológjai és a vérfagyasztó gyilkosságok összefüggenek, de mindeközben a főhős és az olvasó a legkülönbözőbb kalandokba csöppen, s a rejtély megoldására csak az utolsó lapokon kap magyarázatot.

Milos Urban könyve egyszerre igényesen megírt filozófiai halandzsa és filmvászonra alkalmas fordulatos rémregény. Részben rendhagyó művészettörténeti kirándulás, Umberto Eco historikus modorára emlékeztető posztmodern mű, részben félelmetes horror, amely furfangos narratívájában a divatos, csattanóra épülő Shyamalan-produkciókra emlékeztet. Ennek ellenére nyelvileg ügyesen megformált anyag és irodalmi élménynek sem utolsó választás. Aki pedig legközelebb Prágába megy, szinte biztos, hogy az Óvárost a végére hagyja, mert a könyv hatására először majd szeretne megismerkedni a regény delejes újvárosi helyszíneivel.