Megdöbbenve olvastam Mihalovics Péter írására küldött válaszát . Ilyen mértékű mellébeszélést, zsigeri politikai reakciót régen olvastam. Írása gyönyörű példája annak a sajnálatos folyamatnak, miként tűnik el az értelmiségi én egy emberben a politikus megjelenésével.

Elsőként pontosítsunk, nem az önkormányzat szervezte a kommunizmus áldozatainak ünnepségét, hanem a Fidelitas. Tehát a szónokot az előbb említett ifjúsági politikai szervezet jelölte ki, és nem a város mostani vezetése.

Számomra a legfájóbb rész a következő volt. „Mihalovics Péter beszéde különösen lenyűgöző teljesítmény, hiszen olyasmiről nyilatkozik, amit sokan honfitársaink közül a saját bőrükön tapasztaltak meg – de ő speciel nem igazán, hacsak nincsenek igen élénk emlékei hatéves kora előttről.” Ez egyszerűen képtelenség, hiszen én magam, mint történelemtanár, szinte csak olyan korszakokat tanítok, melyekben nem éltem. Közel tíz éve beszélek Kossuth Lajosról, Nagy Károlyról, pedig nem éltem az ő korukban, nem találkoztam velük. De Ön ugyanezt teszi a magyarból, és senki nem mondja: „Ne tegye tanár úr, hiszen nem is élt akkor, nincsenek emlékei, Ön nem hiteles.” Az lenne a gond, ha a szónok úgy beszélt volna a témáról, hogy azt sem tudta volna, mi az, ha tudás nélkül vállalta volna a felszólalást!

„Sajnos, úgy érzem, ez az „objektív távolságtartás” elképzelés nem vezetett eredményre, azok a gondolatok, melyek az ominózus beszédben megfogalmazódnak mindenképpen sajátos történelem- és valóságszemléletet tükröznek.” Ezt a mondatát nem értem. Miben sajátos, ha a kommunizmus kapcsán Mindszenty hercegprímást idézi, aki látta, átélte, átszenvedte a diktatúra kiépülését, lerombolását, újraélesztését. Az idézet azért is kedves számomra, mert benne foglaltatik a megbocsátás.

Úgy gondolom, a kommunizmus áldozatai előtt tisztelegni, emlékezni erre az embertelen rendszerre, pártoktól független emberi gesztus. Ha jól emlékszem, 1990-ben pont az Ön pártja, az SZDSZ volt a radikálisabb a kommunizmus megítélésében, mint a választásokon győztes MDF.

A régmúlt ünnepek átpolitizálása nem követendő példa. Ezért nem elég ezt kijelenteni, meg kell valósítani. Sajnos ezt a hibát mindig a másik esetében veszik észre a saját magukkal szemben megbocsátók. A sérelmek ettől a hozzáállástól nem szűnnek meg, sőt erősödnek. Talán az lenne a megoldás, ha a pártpolitizálástól független értelmiségi figyelmeztetne erre, és önök, a politikusok, megfogadnák ezt a tanácsot. A sérelmeket okozta sebeket talán a közös ünneplés is gyógyítaná.