Lehet, hogy az előző századvég s a mostani eleje hazánkban a gyermektelenség problematikája mentén alakult, alakul? Míg a XX. század első felében a vidéki magyarságnak az „egykézés” jelentette a korszak bajainak a megnyilvánulását, addig a múlt századvég s ennek a mostani századnak az eleje a gyermektelenségtől lett volna, lenne, lesz hangos?

Egyáltalán, mennyire komoly probléma ez, s valóban vannak-e arra utaló jelek, hogy ha ma még nem is, de holnap mindez nem okoz-e még nagyobb problémát annál, mint ami már most van belőle?

Nem tudom, hogy érdemes-e különbséget tenni személyes és társadalmi érintettség között ezzel a témával kapcsolatban. A magam részéről úgy gondolom, hogy a kettő lényegében egy és ugyanaz. Persze a személyes élethelyzeteken, személyes sorsokon keresztül érintenek meg bennünket ezek e történetek, s minél gyakrabban hallunk hasonlókat, annál inkább hajlunk egyfajta általánosításra, valamiféle vég-következtetésre. Hogy ez szintén reális-e, vagy sem…

…mint a magyar széppróza!

Vagy legalábbis, amit ki tudtam venni abból, amit Ficsku mondott róla. Mert persze mondott egyet s mást. Kezdésképpen – és persze a hangulat megteremtésének a céljából – hallhattunk egy Sziámi-számot, aminek a szövegét ugyancsak ő írta, s hasonlóképpen a mesterséges megtermékenyítés világából vette a témáját. Ficskunál nem divat a köntörfalazás, ha már emel, elég magasra teszi a mércét. Nem nagyon tűr meg korlátokat, s ha valamiféle szabállyal kerül szembe, azt igyekszik minél előbb nem betartani. Próbálja nevükön nevezni a dolgokat, s ha épp nem talál az ízlésének megfelelőt, akkor létrehoz, alkot.

Ficsku nekem a felszabadultság, a könnyedség, a feltétel nélküli humor írója volt, idáig. Mindig is annyi volt a szomorúság a szövegeiben, amennyi még jól tudott esni az embernek, de ez a mostani, ez valahogyan már nekem is sok, ez valahogyan már engem is tökön bök. Nem mondom azt, hogy nem kérek belőle, de az első kézből kapott szomorúság valahogyan mindig jobban tud fájni. Nem tudom nem észrevenni az elmesélt történet mögött a személyes érintettséget, mindazt a tapasztalatot, ami visszaköszön a soraiból.

Legújabb, 2006-ban megjelenő Gyerekgyár című kötete a lombikbébi-vállalás témája köré épül. Talán nem árulok el titkot azzal, hogy a szerző részben személyes tapasztalatait írta meg ebben a könyvében. Egészen biztosan a téma komolysága adja, hogy kevésbé határozza meg a felszabadult, könnyed humor ezt az írást, mint az általam korábban olvasott Ficsku-szövegekét. Na, nem mintha hiányozna belőle a gúny, az irónia, csak mintha az itt olvasottakon valahogy kevésbé felszabadultabb módon szórakoznék. Nyelvezetében is minthogyha lenne valami abból a fáradtságból, ami egy ilyen folyamat után jelentkezhet az emberben. S ez mintha ott lett volna magán az írón is, akiről nem igazán derült ki, hogy milyen embernek tartja magát, de arról azért beszámolt, hogy szeretné, ha a fiai a könyvein keresztül is megismerhetnék.

Ebből talán kiderül, hogy Ficskuék számára jól alakultak a dolgok. Szerencse-e vagy valami más, szerzőnk – miként a könyvében is – a beszélgetés során is végig humoránál volt. Ennek persze nem biztos, hogy mindenki örült. Mindenesetre engem remekül elszórakoztatott, amikor vagy a szállásadóját, vagy a házigazdáját, a konferansziét, esetleg a közönség egy tagját zrikálta.

2007. február 27-én az Utas és holdvilág antikváriumban találkozhattak az érdeklődők Ficsku Pál íróval.