Az előző év október környékén írtam a hulladék-gazdálkodásról és hulladék „termelésről”. Kiemeltem az olasz ökomaffiáról megjelent írások kivonatát, de nem hagyhattam szó nélkül az űrszemét kérdését sem. Drámaként írtam le azt a filmet, amit egy természettel foglakozó TV csatornán láttam. A filmben egy kínai szemétváros mindennapi életét mutatták be, ahol kommunális hulladékból épülnek a házak, hízott patkányok rohangásznak mindenfelé, kórokozókkal telített az ivóvíz stb.

A város lakói azzal foglakoznak, hogy Anglia kommunális hulladékát KÉZZEL szelektálják, gyanús barna anyagokat, masszát választanak le a műanyagokról, és korszerű szállítási eszközzel – azaz egy kötelet kötnek a szerves anyagokkal telített műanyagbálákra – vonszolják a szeméthegyeken keresztül. Egy igazi rémálom volt a film. Nem tudta magában tartani valaki, és megjegyezte, hogy ez jellemző a dinamikusan fejlődő Kínára, mert lám milyen praktikus, hogy a műanyag hulladékból pl. gyermekjátékokat készítenek, és azt visszaküldik Európába. Még ki sem hevertem a látottakat, máris szembesültem azzal, hogy hazánk is a felemelkedés útjára lépett.

Ismét Németország nyújtott segítő jobbot, és lehetővé tette, hogy – ismereteim szerint – idáig kb. 5000 tonna német kommunális hulladékot behozhattunk hazánkba. Kizárt dolognak tartom, hogy erről magasabb fórumokon nem volt tudomása valakinek. Profi kamionosokkal beszélgettem, akik nap mint nap nemzetközi fuvarban vannak. Azt mondták, lehetetlenség, hogy legalább egy kamion ne akadt volna fenn valamilyen ellenőrzésen, de olyan érdekességeket is mondtak, hogy itt esetlegesen még átrakodás is elképzelhető, vagy különleges járművel szállíthatták a szemétbálákat, ugyanis egy normál közúti kamion nem tud terepen közlekedni. Valószínű, hogy gazdaságunk már fejlettebb, mint a kínaiaké, mert mi már nem tisztogatjuk és szelektáljuk Németország szemetét, hanem kitaláltunk valami újat: kerítést emelünk vele a tanyák köré.

A botrány kirobbanása után ismét a bürokrácia és a mellébeszélés gyöngyszemeivel találkozhattunk. Egyik szakminisztériumi illetékes azt mondta: semmi baj, mert vannak jó törvényeink. A riporter kérdésére, hogy ez esetben most a törvényekkel mit lehet kezdeni, a válasz frappáns volt: „meglátjuk, hogy mit lehet bizonyítani, de tudomásul kell venni, hogy az országunkba bekerült német kommunális hulladék törvénytelenül került hozzánk”. Tehát ha törvénytelen a cselekedet, akkor a törvény nem vonatkozik arra? A szemétben talált tárgyak és írásos nyomok alapján egyértelműen beazonosítható volt, honnan szállították a szemetet. A német tartomány környezetvédelmi illetékese szomorúan, de tudomásul vette, hogy a nemzetközi törvények alapján, saját költségükön kell a szemetet visszaszállítaniuk. Ezután ismét fordulat következett be, mert a szemetet nem takarítottuk ki villámgyorsan az országból. A mai napig a fellelési helyükön állnak. Miért? Azért, mert a rendőrség lefoglalta, mint bűnjelet.

Aggodalmam egyre növekszik, mert nem megnyugtató számomra az, hogy politikusaink milyen jövőt szánnak nekünk, gyermekeinknek, unokáinknak.

Mint a témával szerényen foglakozó és gondolkodó ember, aggodalommal tölt el, hogy az egészségügy nem egészségügy, hanem betegségügy. A kommunikált „egészségipar” teljesen idegen minden humán beállítottságú embertől. A pénz és bürokrácia teljesen megfosztja az orvostudományt az orvoslástól és a tudománytól. Hozzá nem értő emberek törvényeket alkotnak, amire aztán hivatkoznak, hogy nem tehetek semmit, mert törvényben rögzített módon járhatnak csak el. Lehet, hogy az egészségügy a jövőben informatikai rendszerekkel, űrlapokkal, nyugtákkal, kérdőívekkel, direktívákkal, nemzetközi protokollokkal stb., a bürokratikus gépezet minden elemével fog rendelkezni, sőt az sem kizárható, hogy formailag majd tökéletesen működik. Az egészségügyben dolgozók megfélemlítése és a büntetések kiszabása rákényszeríti az orvost arra, hogy adminisztrátorrá és pénztárossá váljon, csak úgy gyógyítson, ahogy azt a törvényekben szabályozták. Mindez nem vitatható, de hol van az EMBER? Ki fogja meggyógyítani a beteget, rehabilitálni az elesetett, és ki fogja felvenni a harcot a daganatos megbetegedésekkel, a járványokkal szemben? Még tovább megyek: ki fog néhány jó szót mondani az arra rászorulónak, és ki fog életviteli és életmódi tanácsot adni egyénre szabottan, nem kottából előírásra és reklámokkal agyonnyomva.

Évek óta úgy érzem, hogy az állam az egészségügy területéről ki akar vonulni, s ezt nagyon sajnálom. Káros jelenségnek tartom, hogy a szervezett állami egészségügyi rendszerből kiszoruló csoportok, emberek kialakítják a saját laikus ellátórendszerüket. Ennek a veszélye már sajnos jelen van. Az orvostudomány védelmére kellene kelni. Egy kitűnő képességekkel, tudással és tapasztalattal bíró (pl.) sebésznek mindent meg kell teremteni ahhoz, hogy operálhasson. Gondolkodnia sem kellene arról, hogy mi az, hogy könyvelés, közgazdasági ismeretek, pénzügy. Elképzelhetőnek tartom a mindentudó orvost (tanul, tud, cselekszik, könyvel, adminisztrál, pénzpiacon részt vesz), de csak akkor, ha a könyvelő és a közgazdász, vagy politikus is tud operálni, vizsgálni, gyógyítani. Az arányosság a társadalomra is kiterjeszthető. Egy igazi modern XXI. századi társadalom szerintem akkor működik jól, amikor minden ember képességeinek, tudásának és tehetségének megfelelően azt teszi, amihez ért. A különféle tevékenységet végző csoportok nem korlátozzák egymás munkáját, hanem azt támogatják. A világban körbenézve sajnos meg kell állapítani, hogy ilyen társadalmi rendszer jelenleg nincs, tehát állításom puszta utópia.

Írta:
Szacsky Mihály