Néhány munkáját biztosan mindenki ismeri: ő tervezte Enyedi Ildikó Az én XX. századom című filmjének és Szabó István Oscar-díjas Mephisto-jának jelmezeit is. Jelenleg futó előadásaiban Ács Jánossal, Alföldi Róberttel, Balázsovits Lajossal dolgozott együtt, többek között a Nemzeti Színházban, a Bárkában és a Vígszínházban láthatók munkái. A veszprémi Petőfi Színházban Osztrovszkij Viharának jelmezeit tervezi.

Index: – Hogy indult a pályád?

Gyarmathy Ágnes: – Kalandosan. Az iskolai tanulmányaimat nem mindennapi módon kezdtem. A hatvanas évek egy időszakában itthon éppen nem volt egyetemi szintű tervezőképzés. Két barátnőmmel Lengyelországban nyaraltunk, és már hazafelé utaztunk, mikor utolsó állomásként megálltunk Poznanban, hogy megnézzük a várost. Az egyik épület falán megláttunk egy kiírást, hogy felvételi kezdődik tervező szakra. Kétnyelvűség és gimnáziumi végzettség volt a feltétel. Én mindegyikkel rendelkeztem, igaz, a kétnyelvűség nálam magyart és oroszt jelentett, s kérdéses volt, hogy ez Lengyelországban mennyit ér. Eldöntöttük, hogy maradunk, összedobtuk az utolsó fillérjeinket, és beültem felvételizni. Leültem a többiek közé, és a vizsgák egy hete alatt senki nem kérdezett tőlem semmit, csak rajzoltam a felvételi minden napján. Aztán egy hét múlva, mikor már enni is alig volt pénzünk, kitették az eredményeket. Az én jeligém is ott volt a felvettek között. Ekkor jött az ijedtség: fel kell menni a dékánhoz, és bevallani, hogy mindez hogyan történt. Tudtam valamennyire németül, és elmeséltem, hogy kerültem ide. A dékán annyira nevetett a történeten, hogy végigvitt az egyetemen, és mindenkinek elmeséltette velem újra és újra az egészet. A rektor sem sokat problémázott. Leültetett, és azt mondta, rajzoljak valamit, hogy kiderüljön, tényleg az én munkáim-e azok, amik alapján felvettek. A lengyelek nagyon szabad szelleműek voltak akkoriban. Minden devianciára érdeklődéssel tekintettek. Ott maradhattam. Négy évig tanultam Poznanban. Mindent ennek köszönhetek: olyan szcenikai szemléletet sajátítottam ott el, ami teljesen más volt, mint a magyaroké.

Index: – Miben volt más?

GyÁ: – Szabad volt. Ott nem ismertek lehetetlent.

Index: – Ezzel azt is állítod, hogy a magyar szemléletben volt valami kötöttség.

GyÁ: – Igen. Valamiféle poros irány, az előző időszakokra való visszatekintés jellemezte az itteni szemléletet. Nem haladt a szabad gondolatok és a kreatív látvány felé. Ma már ez nem így van. Tanítok az egyetemen, és tudom, hogy most tényleg kreatív és szabad lehet mindenki – ha bírja az iramot. Mikor hazajöttem, az első munkámat Szolnokon csináltam, az Én és a kisöcsém című operettet. A színházban el voltak ragadtatva, hogy így is lehet. Bármit lehet – ezt tanultam Lengyelországban. És azt is, hogy díszletet és jelmezt együtt tervezünk.

Index: – Bennem is felmerült kérdésként, hogy hogyan miként egységes egy előadás látványvilága, ha a jelmez és a díszlet tervezője más?

GyÁ: – Éppenséggel lehet, csak csapatmunka kell hozzá. A Vihar is így készül. A díszletet Menczel Róbert tervezi, a dramaturg Vörös Róbert, a rendező pedig Telihay Péter. Ismerjük egymás agyát, stílusát. Abban viszont nem hiszek, ha ismeretlen emberek találkoznak össze.

Index: – A film és a színház nagyjaival dolgoztál és dolgozol együtt. A kint elsajátított mentalitás az, ami összehozott velük?

GyÁ: – Ez lehet az egyik ok, a másik pedig talán az a halálos szerelem, ami mindmáig összeköt a munkámmal. Ezt mindig megérezni a végeredményen. Valaki látja egy tervezésemet, és meg sem tudja fogalmazni, mitől másmilyen, de mégis van benne valami többlet: a mánia. Hogy semmi sem hakni, semmi sincs kicsit megcsinálva, hanem minden szívvel, igazán és teljesen. Így az egyik munka hozza következőt.

Index: – Terveztél operához, filmhez, színházban, bábszínházban. Mennyiben kívánnak ezek más és más látásmódot?

GyÁ: – A színházban nagy gesztusokkal írjuk a díszletet, a jelmezt, és ezek a nagy gesztusok együtt alkotják a látványt. Ezzel szemben a film olyan mértékben nagyítja fel az arcot, a ruhát vagy egyetlen gombot, hogy más arányokban kell gondolkodni. Filmen nem lehet hazudni, ott nincs imitálás, hacsak nem az a koncepció. A színházi és a filmes munka szépen kiegészíti egymást a pályámon. Nagyon szeretek libikókázni, itt is és ott is dolgozni, mert másfajta örömet jelent egy film létrehozása, és másmilyet a színházé.

Index: – Az alkotói folyamatnak, melyik része okozza a legnagyobb izgalmat számodra?

GyÁ: – Az egyik az, mikor a rendezővel való beszélgetéseken túl vagyok, és elkezdek dolgozni. Olyan érzés ez, mint amikor egy vak ember tapogatózik. Kezdek rátalálni momentumokra, formákra, kifejezőeszközökre. Arra a stílusra, amivel meg tudom közelíteni a darab, a rendezés folyamatait. A létrehozás izgalma ez. Ha a dolgot kitaláltam, a rajzolás következik. Ez a legkönnyebb rész, hiszen az, hogy képzőművészeti szinten tudjak rajzolni, olyan természetes, mint hogy levegőt veszünk. A következő izgalmas fázis, mikor anyagot választok, és a munka a varrodába kerül. Ekkor kezd realizálódni minden. Jó érzés, ha azt látom, hogy a színész örül a ruhának, hogy eltaláltam az egyéniségét, a szerepét. A Viharban azt látom, hogy a színészek szeretik a ruháikat, pedig nem szépek. A Vihar szomorú, nehéz és komor dolgokról szól. Mégis mindenki örömmel járkál ezekben a rongyokban, és megköszönik. Nagyon jó érzés. A harmadik izgalmas munkafázis – evidensen – a bemutató. Az, amikor készen látom a dolgokat, és érzem, hogy az jön szembe, amit kitaláltam.

Index: – Az jön szembe?

GyÁ: – Igen. Ezt én nagyon komolyan veszem. Lehet, hogy véres verejtékkel, lehet, hogy könnyedén, de annak kell létrejönnie.

Index: – Tervezői szemmel milyen az ideális néző? Mit vesz észre, mire figyel a tervező jó kritikusa?

GyÁ: – Nekem a közönség közérzete a fontos. Jól esik, ha azt mondják, szép a jelmez, de ez csupán ízlésbeli kérdés. Ha belépek egy előadás sötét nézőterére, és azt érzem, hogy a közönséget beszívta a színpad, hogy a székbe tapadva ül, és úgy nézi, amit mutatunk nekik, az azt jelenti, hogy megéli, amit lát. És mivel a színházban nagyon erős hatáselem a látvány, a színpad és a közönség közti harmóniában nagyon nagy szerepe van az én munkámnak is. Ez számomra a legjobb, legkomolyabb kritika. Sokszor azért van, hogy a közönség elfárad, elkívánkozik, vagy mozog és várja a szünetet, mert valami rosszul sikerült a látványban. Esetleg disszonancia van a díszlet és a jelmez közt, vagy kiköszön a jelmez a színészről, mert nem felel meg a karakterének. Ha az ember ilyet érez egy főpróbán, akkor inkább át kell gondolni a dolgokat, és nekifutni újra.

Index: – A Viharhoz milyen jelmezeket tervezel?

GyÁ: – Évekkel ezelőtt kigondoltam egy új és nehéz módszert. Azt szeretném, ha a jelmezek úgy adnák vissza azt, amit a szerző leírt, hogy megmaradjon a korhoz való kötöttségük, ugyanakkor közel álljanak a mai emberhez is. Azokat a gondolatokat, amiket a Vihar és Osztrovszkij kora képvisel, úgy jelenítem meg, hogy a néző szívesen engedje közel magához. Észrevétlenül a mi szemünknek és érzelmeinknek megfelelő formába kell átírni az orosz világot. Ez nagyon nehéz dolog, de ha sikerül, olyan kevercs jön létre, melynek összetevői egymás nélkül nem élnek meg, viszont együtt erősítik egymást.

Index: – Mennyire kell alávetned magad a rendező elképzeléseinek, és mennyire lehet személyes a munka?

GyÁ: – Nem vetem alá magam semminek. Együtt dolgozunk. Leülünk: a rendező, a dramaturg és a tervezők, és átbeszélünk mindent. Nem alávetem magam valaminek, hanem belemegyek a munkába, mert jól esik. Megmondom őszintén, olyan tervezést már nem vállalok, ahol a rendező kijelent dolgokat, és azt kell végrehajtani. Akkor dolgozom szívesen, ha kifejezetten az én agyamra van szükség a munkához. Ha a csapat tagjai erősítik egymást, akkor támadhatatlan lesz az előadás, s ha mindehhez jó színészek adják hozzá a tehetségüket, akkor az fantasztikus érzés.

Index: – A Vihar ilyen?

GyÁ: – Igen.