Mi a nyerő vételi ajánlat titka? Hogyan kapcsolódnak a rémtörténetek a tulajdonszerzés boldogságához? Most akkor az anyukák együtt örülnek ilyenkor a gyermekükkel vagy nem? Tényleg minden szónak jelentősége van a szerződésekben?

Igen! Sikerült! A három vételi szándéknyilatkozat közül a mienkét fogadta el az eladó. Ezeken a papírosokon olvasható, hogy mennyit ajánl a vevő, milyen ütemezéssel (mennyi a foglaló, mennyi az adás-vételi aláírásakor átadandó összeg, és mennyi – ha kell – a hitel), és az egészet milyen határidőkkel szándékozik lebonyolítani. Minél több ilyet kap egy eladót, annál nehezebb választania, de annál jobban jön ki a dologból. Mint utólag megtudtuk, a másik két ajánlat – néhány százezer forinttal – magasabb vételárat kínált mienknél, de mivel mi a szokásos foglaló közel kétszeresét tudtuk ajánlani és a költözés sem volt sürgős, vagy éppen beláthatatlan ideig húzódó (pl. saját lakás eladása esetén), valószínűleg ezért nyertünk mi.

Megvolt az első sikerélmény, be is indult a gépezet, hogy szanaszét heverő megtakarításainkat megmozgassuk, szerezzünk ügyvédet, megismerjük az egész procedúra menetét (de jó, hogy van világháló), és utána érdeklődjünk a hitelnek (ez majd egy külön fejezet lesz a jövőben), etc. etc. etc.

Ahogy mi elkezdtünk örülni, egyre-másra vettük észre az anyukák megváltozott viselkedését. A „Nem túl drága?”, „Hányadik tulajdonosok lesztek?”, „Megnéztétek milyenek a szomszédok?” típusú kérdéseket még lehet kezelni, de az egyszerre szomorú és sejtelmes arccal motyogott „Rossz előérzetem van...” jellegűekkel egyszerűen nem tudtunk mit kezdeni. Mert hát ugye kirepülnek a fiókák, ráadásul nem is olyan távolságba, ahova papuccsal át lehet slattyogni, egyszóval az anyákat sújtó elengedési pánik beszivárgott a hétköznapjainkba.

A foglalózás persze nem ment olyan könnyen, mint gondoltuk, mindenki (eladó, vevő, közvetítő) örömteli arccal érkezett – és bosszúsan távozott. Mi akkor tudtuk meg, hogy jelzálog van az ingatlanon, sőt a társasházi alapító okirat sem volt ott, ezzel borult az egész menetrend, hiszen az adás-vételiig tehermentesíteni kell a tulajdoni lapot, ami ugye nem megy egyik napról a másikra. Sebtiben telefon az ügyvédismerősnek, aki így a halasztás mellett volt, éppen úgy, mint a hitelközvetítő haver. Így utólag ez nem volt különösebb probléma – csak egyszerű kommunikációs baki –, de amikor az ember éveken, évtizedeken keresztül kuporgatott pénzét adja át egy idegennek, akkor bizony óvatos.

Nem kellett volna másokkal megosztani gondunkat (de persze akkor ki kellett ezt beszélni), ugyanis így elképesztő mennyiségű rémtörténettel terhelték meg az – amúgy jó szándékú – ismerősök, rokonok az agyunkat. A foglalós szerződést második nekifutásra végül a lakásmaffiás, pénzlenyúlós, okirat-hamisítós, átverős-csalós sztoriktól mélyen átitatva, eléggé gyanakvó hangulatban írtuk alá, igencsak szűk szemmel figyelve az eladó minden mozdulatát.

Persze kedvenc ügynökünk visszatértével rendeződött minden, ami elsősorban felzaklatott kedélyállapotunk megnyugtatását jelentette. Az ő révén egyből tudomást szereztünk arról, hogy törlődött a jelzáloghitel, de mivel a szemlemásolatot 30 napos határidővel állítja csak ki a Földhivatal, így csúsztatni kell az adás-vételi aláírását is.

Biztos, ami biztos a párom azért küldött egy szimpla érdeklődő e-mailt a hivatalnak, hogy tényleg ennyi ideig tart-e ennek a kiadása. Akkor még nem sejtette, hogy ezzel egy orwelli történetet indít el. Ez azonban már csak a következő – az úgy globálisan a hivatalokkal foglalkozó – részbe fér bele.