Több mint húsz éve nem volt példa arra, hogy ennyi jól ismert magyar rockzenekart egy fesztiválra összetrombitáltak. Persze hozzá kell tenni, hogy húsz évvel ezelőtt is ezek a bandák szoktak összejönni egy fedél alá. Egy kis nosztalgia, egy kicsit az élő zene újbóli visszajövetele reményében a szervezőgárda megpróbálta összerántani a régi arcokat, és a többséget sikerült is a színpadra szólítani a Papp László Arénában. Lássuk hát a második napot!

Szombatra több ember verbuválódott össze a magyar rockzene eme nem mindennapi demonstrációjára, már a kezdetkor többen álltunk a küzdőtéren, és nagyobb tömeg fogyasztotta a komlóból készült nedűt a söröshordók árnyékában.

A második estét a Fáraó nyitotta meg. Talán nem olyan sokan emlékszünk erre a társulatra. Amikor a Karthago a nyolcvanas évek közepén leállni kényszerült, Gidófalvy Attila és Kiss Zoltán alapították ezt a bandát. Kemény, húzós dalaikat nem ismerte a zsűri, de felrázta a mélyen tisztelt publikumot, és az egyik fennmaradt slágerüket, az Elég voltot már együtt süvöltötték a frontemberé avanzsált Gidófalvyval. Megadták az alaphangulatot az elkövetkezőkre.

Feró rövid konferansziéja után Bill és Blues Bandje lépett a világot jelentőre. Ugyanazt a programot nyomták, amit már hosszú éve játszanak. Új dalok nincsenek. Ez talán annak tulajdonítható, hogy Bill nem kreatív alkat (sosem volt az), ő inkább csak énekes, aki profi módon előadja, azt, amit eléraknak. Most is jól szólt a Kőbánya Blues, a Hosszúlábú asszony vagy a Radics Béla-féle Zöld Csillag, akárcsak a Zöld a Bíbor és a Fekete. A dal után megemlékezett Bencsikről és Cserhátiról, no és Simon Tiborról is. Néhány nappal előtte halt meg Illés Lajos, sok zenésznek eszébe jutott néhány szót szólni róla. Billnek miért nem? Azon kívül nem értem, miért kellett megsértődni neki, hogy másodiknak kellett a színpadra lépnie? Így is én vagyok a király – mondta. Oké, Bill Bátyó, de azért – már bocsáss meg – de nálad nagyobb fazonok is ott tanyáztak a fesztivál színpadán. Ja, ki ne felejtsem zenekarából Sárközy Palit, akinél ma kevesen gitároznak jobban bluest Magyarországon.

Aztán Feró kiadta a jelszót: Támadás!!! És máris ezerrel dübörgött a Rice a színpadon, zúzva a Jerikót. A Nagyvárosi farkast, a Térden állvát. Amit akartunk, minden volt, még a slágerek, mint a Nyolc óra vagy a Boldog szép napok sem maradtak el. Feró formában volt, röpködtek a „bazmegek”, a fullánkos megjegyzések mindenfelé. Még a csemetéjét is felhívta egy dal erejéig a színpadra, leváltva Hirleman Bercit a dobok mögött. Viszont értékelendő volt, hogy a nem politizált. Meg is jegyezte, hogy a rock nem bal vagy jobboldali kreálmány. Jó, hát akadt egy kis nemzeti vonal, a Piros, fehér zölddel, de ennyi belefért. Igaz, hogy néhány nem éppen józan polgártársunk a dal hallatán nekiállt gyurcsányozni. Biztos azt hitték, hogy a Kossuth téren vannak… Ezen a napon számomra a Beatrice adta a legnagyobb élményt, kiváló zenei teljesítményt produkálva.

A P. Mobilnak sincs új programja már tíz éve, noha tény, hogy ha lassan is, de készülnek az új dalok. Rudán Joe üvöltötte a Rocktóbert és a Kétforintos dat. Viszont a Honfoglalás előtt Schuster Lóri a régi társakat, Tunyogi Pétert és Kékesi „Bajnok” Lászlót kérte a színpadra. Milyen jó volt hallani ilyen hosszú idő után a hazai rockmozgalom egyik legkimagaslóbb alkotását. Kár, hogy az egyébként kiváló hangulatú fellépést Schuster már megint elrontotta buzizásával. Már fáradt vagyok ahhoz, hogy újra elmondjam: a rock lényege a tolerancia. Lóránt erről rendszeresen elfeledkezik, de ma már ez nem lep meg. A közönség számára vitathatatlanul ez volt a csúcsbuli: őket nézték a legtöbben.

A Karthago nem játszott csúcsformában, tévesztettek is egy párszor, Takáts Tamás sem mindig találta a megfelelő hangot, igaz, neki az évek során rendesen mélyült a hangja: azokat a magas fekvésű nótákat ma már nem mindig könnyen énekli el. Gidófalvy viszont hozta a formáját, pedig már ez aznap a harmadik bulija volt. Szigeti tisztességesen elgitározta a dalokat, bár a Lépd át a múltat-ban az énekétől megkímélhetett volna. Szóval láttam már ennél jobb Karhago bulit is.

A Fesztet a Korál zárta, már úgy tizenegy magasságában. Balázs Fecó vezetésével hozták ezt az egyszer hard rockos, máskor giccses, szentimentális világot, amit vártunk a Koráltól. Azért döngött a Fekete bárány, a Tudom, én is megnyugodnék, vagy a Ne állj meg soha, melyben Dorozsmai Péter persze hogy bemutathatta nem mindennapos dobtudását. Fecó, középen állva, szintijével andalított bennünket a Maradj velemmel, a Hazafelével (gondolnátok, hogy ennek a szövegét Hobo írta, igaz álnéven?) és a Homok a szélbennel, ami Korál legnagyobb baklövése. Kár, hogy a ráadásban előadott, számomra nagy kedvenc Válaszra várva borzasztóan szétesve szólt. Egyszerűen nem találták a fiúk az összhangot.

Minden bajával egyetemben nekem egy kicsit visszaadta a rockba vetett hitemet ez a buli, mert a közel sem teltház ellenére sokan ellátogattak az Arénába, hogy a magyar rock dinoszauruszait kagylózzák. A közönség igenis jól érezte magát, a zenekarok teljesítménye – a hibák ellenére – nem hagyott kívánni valót maga után. Fojtatni kellene…