Több mint húsz éve nem volt példa arra, hogy ennyi jól ismert magyar rockzenekart egy fesztiválra összetrombitáltak. Persze hozzá kell tenni, hogy húsz évvel ezelőtt is ezek a bandák szoktak összejönni egy fedél alá. Egy kis nosztalgia, egy kicsit az élő zene újbóli visszajövetele reményében a szervezőgárda megpróbálta összerántani a régi arcokat, és a többséget sikerült is a színpadra szólítani a Papp László Arénában.

Mikor megérkeztem, igencsak foghíjas volt a nézőtér, mind az ülőhelyeken, mind a dühöngőben. Egy kicsit meglepődtem, hogy később sem lettek olyan sokkal többen, de ez a hangulatomat egy cseppet sem befolyásolta.

Szinte perce pontosan negyed hatkor, amikorra a hivatalos kezdést meghirdették, színpadra pattant a Nemzet Néhai Csótánya, Nagy Ferenc polgártársunk, és a szokott stílusában színpadra kérte a szombathelyi veteránokat, a Lordot. Nem irigyeltem őket. Egy fesztet megnyitni sosem főnyeremény. Egyrészt azért, mert ilyenkor szöszölnek a megszólalás tényleges beállításával, másrészt egy fesztivál kezdetén a zsűri tekintélyes hányada a kocsmapultot támasztja, csak később vánszorog a színpad elé. A Lord azonban mit sem törődve ezzel a helyzettel, lazán, abszolút profin (van itt rutin, kérem, harminc pár évvel a hátuk mögött) nyomta le azt a harmincöt percet, amit kaptak a szőrösszívű szervezőktől.

A Vikidál „Koppány” Gyula és Varga „István” Miklós a Boxer kíséretében adott elő régi P. Box, P. Mobil és Dinamit (!!!) szerzeményeket. Igencsak mellbevágóan hatott, amikor a Dinamit a véremmel elindították a programot. Aztán a kísérőkön is megakadt szemem, hiszen Jankai Béla kezelte a billentyűket, aki az egykor szépreményű Prognózisban vitézkedett; Pálmai Zoltán sanyargatta a bőröket, Zselencz „Zsöci” László nyűtte a négy mély húrt. Ugye emlékszünk rá, amikor a P. Boxban ők ketten együtt nyomultak Vikidállal?

Hoboék természetesen intellektuális programmal léptek a publikum elé, de azért ez a Hobo még mindig Gazember. Aztán megidézte a mestereket is: József Attilát, két költemény (Ülni, állni, ölni, halni, A hetedik), Jim Morrisont egy róla írott dal (Blues J. M.-nak) és Allen Ginsberget A leples bitang erejéig. Az utóbbi előtt megkérte a rasszistákat, hogy mivel egy „homokos zsidó” versét adja elő, húzzanak el. Rövid időre visszaemlékeztünk a közelmúlt magyar történelmére a 45-ös blues-zal és a Viharban születtemmel (nem ez a címe, de így ismerjük). Tartalmas, zeneileg elsőrangú volt a Hobo Blues Band programja, igazán feleslegesnek hangzott Hobotól a kérdés kétszer is: Nem unjuk? Hát, nem!!!

Eddáékból keveset láttam, mert amikor Pataky „mindensarkonálltammár” Attila egy piros-fehér-zöld színű mellényben jött be, és véreimnek szólította a zsűrit, én elhagytam a nézőteret. Legalább egy rockfeszten ne kezdjük már el, jó?

A Bikiniről nehéz értekezni, én legalábbis mindig bajban voltam, ha róluk kellett mondanom valamit, mert annyira steril, tiszta, minden részletéig kidogozott muzsika, hogy csak közhelyeket lehet írni. A Bikinit hallgatni kell, szövegeiket megérteni, mert, ahogy régen, ma is mély mondanivalóval állnak elő. Biztos vagyok benne, hogy a Csillag Endrét tavaly felváltó Lukács Péter gitározása újat, vadságot visz bele a Bikini zenéjébe. Mert ez a Péter gyerek nem mindennapi tehetség. (Persze, Csillag Endre is bizonyított már.)

Záróaktusként Frenreisz Karesz megint összeszedte a Skorpiót egy kis közös zenélésre. Több mint húsz esztendeje Karesz csak akkor veszi nyakába basszusgitárját, ha kedve tartja. Most volt. Jó buli a Skorpió zenéje most is, egy pillanatig sem lehet komolyan venni – főleg a szövegeiket –, de nekem ez a fellépés túl komolytalannak hatott. Semmi átütő erő nem volt a programjukban, csak haknizni álltak a deszkákra. Akkor lett jobb a színvonal, amikor Totya mellé Tátrai Tibusz is beállt gitározni. Mindjárt erőteljesebben szólt A folyóparton ülve.

A végére már nem sokan maradtunk, a menetrendet tartva tizenegykor kikapcsolták az erősítőket, hogy másnapra is maradjon egy szelet a magyar rockból.