Ha van valami, ami igazán idegesíthetne ebben a filmben, az az, hogy létezik. Azt hiszem, hogy kellőképpen megundorodtam azoktól a filmektől, amelyeknek az alkotói képtelenek másképp fényezni a saját tahóságukat, mint cikizni azt a közösséget, ahonnan elfele-, illetve hasonló módon cikizni a másikat, ahová éppen odatartanak.

A végeredmény persze ugyanaz. Marad a nagy büdös, a sehova se tartás, a sehova se tartozás reménytelensége. Hol van itt már az úton levés boldogsága?

Az olcsó koppintási kísérlet szánalmassága sem különösebben háborít fel. Ami igazán lehangol ebben a történetben, az az, hogy vannak még emberek, akiket meg lehet etetni ezzel a… Ezzel. Azt akár még dicsérni is lehetne, hogy alapból Kaurismaki Leningrad cowboys menni Amerika című filmjének az alapötletét másolja – meglehetősen gyatrán –, azonban az már sokkal szánalmasabb, ahogyan mindezek mellett eredetieskedni próbál, ahogyan valami újat, valami egyedit szeretne bevinni a történetbe. (Öltözet, vetkőzet.)

Szegény Kusturicának a Cigányok ideje című filmje sem úszhatja meg, hogy ez a szerény humorú rendező ne csaklizzon el tőle is dolgokat. Larry Charles odáig megy, hogy a Kusturica film zenéjét nyúlja le gyakorlatilag egy az egyben. Teszi mindezt úgy, hogy egyik filmnek a mélységeit sem képes saját, egészen kicsike képi világába átmenteni. A film műfajilag az áldokumentumfilm kategóriába soroltatott, azonban minden egyes jelenet mögött van valami mereven művi, valami, amitől előre érezzük, hogy milyen zárásukat kívánják kivitelezni az alkotók. Bármennyire is spontán próbál lenni, érződik rajta a megrendezettség, a szándékoltság.

Az utaztatásnak persze megvan a maga bája. Valóban remek alap lehetne, hogy igazán szórakoztató, igazán felemelő pillanatokat szerezhessen nézőjének. Egy népnek, egy közösségnek a hibáit igazán csak egy másik – a többiek által nagynak és sokra tartott – közösséghez képest lehet igazán megmutatni. Amerika pedig ilyen hely. Rengeteg dolog van arrafelé, ami valóban érdemes, méltó a megmutatásra. A legújabb kor Kánaánja, ahová ilyen vagy olyan indokkal, de igyekszik mindenki.

A történet kazah médiaszemélyisége Borat (Sacha Baron Cohen) – a cím szerint – a tanulás, a művelődés céljával érkezik az USA-ba, ahol is aztán mindezeket a célokat – meglehetősen sajátos módon értelmezve – igazából bennünket tanít Amerika problémáiról. Saját szemszögén keresztül igyekszik képet adni az ottani társadalom minél több rétegéről, csoportjáról. Ezzel megint nem lenne különösebben nagyobb baj, ha ezt nem egyoldalúan, a közhelyek unalmas és igénytelen emlegetésével tenné. Feministák és melegek, az amerikai vidék és a nagyvárosi gettók lakói semmivel sem kerülnek közelebb hozzánk vagy távolabb tőlünk, mint bármelyik más, legalább az átlagos szintet elérő Amerika-fikázó filmben.

Mindezek mellett, még ha egy kicsikét viccesnek is mondható a főhős Pamela Anderson iránt fellobbant szerelme, s e szerelemből adódó bonyodalmak, majd a happy anding; ebből a szálból is hiányzik a kidolgozottság. Nem igazán értem, hogy a film egyes látványosan rossz és banális jelenetei hogyan kelthettek botrányt bárhol is! A szavak, a kimondott dolgok persze sokszor valóban többek már, mint sértőek, de azt gondolom, hogy annyira jellegtelenül nem mond semmit sem ez a film, hogy egyszerűen még csak fel sem tudok háborodni az ürességén.

A befejezést persze nevezhetném kedvesnek, de igazából ez a fajta záró érzelmi végtermék sem markolássza a szívemet. A film létezésénél sajnos sokkal inkább zavar az a tény, hogy lesznek emberek, akikre a fent említett dolgok kinyilatkoztatásként fognak hatni, és gyakorlatilag feltétel nélkül fogadják el mindazt a bunkóságot, ami ebből a kritikai szándékkal készült – azonban azt valahogyan mégiscsak figyelmen kívül hagyó – termékből árad.

Borat – Kazah nép nagy fehér gyermeke menni művelődni Amerika
amerikai, 2006, rendező: Larry Charles