Az ember életében csak néhány igazán fontos döntés van (pályaválasztás, házasság, gyermekvállalás stb.), mi ezek közül az első lakás megvásárlásának traumáit éljük. Racionális keretek között mozogva ez inkább érzelmi döntés, tudtuk, hogy nehéz lesz átvészelni (összekuporgatott millióink eltűnése, hosszú évekre történő eladósodás, folyamatosan növekvő költségek – mindig lesz mit cserélni, felújítani stb.), de azt nem gondoltuk, hogy ennyire…

A fiatalok közül kevesen mondhatják magukat rutinosnak a lakásvásárlás területén, az én harminc évemből is kimaradt ez a tapasztalat. No, de sebaj, ezért vannak az ingatlan-közvetítők, akik ugye segítenek a naiv léleknek. Nosza rajta, személyesen, telefonon, e-mail-ben 27 – ki gondolná, hogy van ennyi Veszprémben? – ügynökséget kerestünk fel/meg. Mindenhol megadtuk a paramétereket (városrész, keretösszeg, szobák száma, no panel, erkély nyerő stb.), amit az esetek többségében rögzítettek is, aztán – egyetlen kivétellel – tojtak ránk!

El is gondolkoztam, hogy ez nem lehet rossz biznisz, hiszen házhoz jön az eladó és a vevő is, én meg a 2 % jutalékból könnyedén felteszem a netre a képeket, kinyomtatok egy brosúrát, kicsit hirdetgetek, és lazán megélek. Már csak az kell a bolt beindulásához, hogy egy kis mosolyt erőltessek az arcomra, és kedvesen, ügyfélcentrikusan kiszolgáljam a kuncsaftokat. Na éppen ez hiányzott a többségnél!

Volt, ahol a kutyát kellett a székről leugrasztani, volt, amit az irodaházi útvesztőben alig találtunk meg, volt, ahol le sem ültettek (ugyanis a tisztelt alkalmazott nem óhajtotta vizes kabátját és esernyőjét felemelni az ügyfelek székéről), és állva kellett egy szakadt spirálfüzetbe diktálnunk (ahova csak minden második paramétert firkált be, úgyhogy már ott tudtuk, haszontalan az egész). Volt, ahol perceket vártunk az üres irodában, míg megérkezett valaki illetékes, volt olyan is, ahol olyan flegma volt a hölgy, hogy legendás türelmem elszállásához csak pillanatok hiányoztak. Ha csak mi találtunk 27 céget, akkor biztosan megélnek – hiszen sokan rájuk vagyunk utalva –, lehet, hogy ez tette a többséget ilyen beképzeltté? Kiszolgáltatottságunk csak erősítette dühünket, pedig itt nincs (?) monopólium, a szabad verseny alapján választhatnék, de hát ilyen ez a magyaros kapitalizmus…

A hirdetéseket persze ügynökségek nyomják a világhálón és a sajtóban egyaránt, a legviccesebb az, amikor ugyanazt a kecót többen is propagálják. Egyetlen esetben találkoztunk olyan eladóval, aki kihagyta a közvetítőket. Olyan is volt. A megbeszélt találka előtt negyed órával ott szobroztunk a tömbház előtt, már jó előre kifigyelve, hogy melyik lehet az eladó lakás. Mintegy 10 perces késéssel megérkezett a – sejthető – eladó egy ifjú hölggyel, ránk se bagózva benyomultak a házba. Lentről láttuk, ahogy körbemutatja a lakást, de mivel a kis óvatos csak vezetékes számot adott meg, (még nevet sem!), így se a mobillal, se a kaputelefonnal nem tudtuk felvenni vele a kapcsolatot. Újabb negyed óra után bepöccenve távoztunk.

A sztorihoz tartozik, hogy a fiaskó után mintegy másfél hónappal az ürge telefonon kezdett zaklatni minket, miszerint eladó még a lakás, és meg lehet nézni. Miután párom kiosztotta, hangnemet váltott és a következő telefonoknál már inkább könyörgőre fogta a dolgot (gondolom bebukott az üzlete és futott a kocsi után), de nem ért el eredményt.

Ugyanis ekkor már egy – gyakorlatilag az egyetlen – értelmes (kedves, felkészült stb.) ügynök segítségével lefoglalóztuk jövendőbeli lakásunkat. Azonban amíg eddig – újabb viszontagságok árán – eljutottunk az már csak a következő részbe fér bele…