Egy remekmű általában halhatatlan. De mi történik akkor, ha a kulturális emlékezet megfeledkezik egy-egy páratlan értékű alkotásról? Sorozatunkban olyan műveket mutatunk be és ajánlunk olvasóink figyelmébe, amelyek részben vagy egészen, ritkán jutnak el a közönséghez, vagy mert kihullottak a kulturális kánonból, vagy mert hazánkban nehezen hozzáférhetőek.

Robert Menasse osztrák szerző A regény kora című kötete 1995-ben jelent meg, s azóta kultregénynek számít a művelt nyugat-európai olvasóközönség körében. Nálunk is kiadta a Jelenkor, de szinte semmi nyoma nem maradt, noha pontosan arról a magyar értelmiségről (is) szól, amelyik napjainkban boldogulni próbál hazánkban. Sajnos nem ismerem Hegelt. Persze a fő passzusait igen, de mélységében egyáltalán nem. Mindenesetre Menasse könyvében (eredeti címe: Selige Zeiten, brüchige Welt) Hegel szellemtörténete fontos szerephez jut, amennyiben ehhez a filozófiai konstrukcióhoz viszonyítja az ezredvég kulturális állapotát.

A regény főhőse Leo Singer, aki lényegileg korunk szellemének megtestesítője. Szerelem vagy mű: ez Leo nagy dilemmája. A szerelemben, tehát az életben megteremteni az „élet-művet”, vagy létrehozni írásban a maradandó, nagy művet, amely hatással lesz a világra? Leo hosszú éveken keresztül erre keresi a választ, miközben bukdácsol az elrontott, kudarcra ítélt szerelmek közt, s halogatja a szellemi munkát. Két külön, összeolvaszthatatlan világként értelmezi a szerelmet és a szellemet, és azt hiszi, a kettő nem fér meg egymás mellett: a szerelem esetleges, a mű viszont szükségszerű. Azt gondolja, a gyakorlati élet, ahová a szerelem által kilép, talán csak egy megírható fejezet a saját regényében. A könyv derekán található stáció is ilyen Leo és Judith kapcsolatában: nem tudni, hová vezet, s egyáltalán nem biztos, hogy a sors végleges, berendezett, amelyben együtt lehet működtetni a szerelmet és a művet. A mű pedig továbbra is halogatva van.

Leo örökösen csak megteremti az íráshoz való körülményeket, de sohasem írja le, kalapálja készre a könyvét. Azt szeretné, ha a fejéből egyszerre kiborulna a papírra. Egyetlen mondatba rögtön az egészet próbálja sűríteni, így aztán egyetlen kész mondatot sem tud leírni. A könyve talán már el is készült a monológjaiban, az elmélete megjelent a szavaiban, csak éppen nem volt ereje a lejegyzéséhez. Leo Singer alakja, érzései, szerencsétlen tehetetlensége és kálváriája végül oda vezet, hogy a magánéletben és a művészetben is kudarcot vall egyidejűleg. Menasse regénye ilyen módon pontos diagnózist ad korunk szellemi világának, értelmiségének állapotáról, s ehhez a betegséghez kitűnő illusztráció Leo figurája.

A könyv másik hőse Judith, aki feljegyzi és publikálja végül a regény végén Leo szavait. Leo tehát végül mégiscsak a szerelem által volt képes megteremteni a művet, még akkor is, ha ehhez a szeretett nőt el kellett pusztítania. Menasse könyvében sokkal több van még, mint amennyit első nekifutásra képes felfogni az ember, de bizton lehet állítani, hogy az intellektuális próza egyik legnagyobb kortárs dobása, és milyen érdekes, Bernhard és Jelinek után megint Ausztriából.

Na, és vajon ki az a Julien Green? Egy hosszú életű francia szerző, 1900-ban született, de csak 1998-ban halt meg, a Nagyvilág folyóirat megemlékezett róla halálakor. Több helyütt azt olvastam róla: kopár, egzisztencialista intelligencia. A Roncsoktól tehát valami nagy felfedezést vártam, de Green nem az a szerző, aki könnyen megadja magát, rögvest elringat és biztos pályára helyezi olvasóját. Green nyelve látszatra alig különbözik a századfordulós realista próza hagyományától: bőségesen leír, részletez, tudni fogjuk, hogy egy adott helyzetben a kárpit milyen színű, hány darab ablak van a szobában és a hősnő milyen ruhát visel. Esetleg unhatjuk is ezt, mint én az első száz oldalon, de aztán lassan átrajzolódik a szöveg: ezek a finom képek azért kellenek, hogy a miliő közvetítse az életérzést.

Green hősei valóban roncslelkűek. Életük töredékes, céltalan, fájdalmas. Három ember vergődik itt egymás – és néhány mellékalak – hálójában. Noha úgy tűnik, vannak alá- és fölérendelések, itt mégis mindenki egymás hóhéra és áldozata egyben, az emberi viszonyok hazug és kínzó pusztaságában. Ahogy az osztrák Menasse, Green is elhanyagolt, ám felfedezésre érdemes, nagy szerző. Legendás műve még Naplója, amely azonban eddigi ismereteim szerint magyar nyelven nem hozzáférhető, a Nagyvilág ugyan közölt belőle részleteket. Ez a Napló is kellene magyarul teljes egészében!