Zsákmány

- kutatóárok a jelenben -

Múlt hét pénteken megnyílt a Zsákmány című kiállítás a Laczkó Dezső Múzeumban. A nem szokványos tárlatról – Java motor és Sokol rádió, pecabotok, eredeti ajándékbolt, képeslapok, gumicsizma, halfej-trófeák egy teremben – Schleicher Veronika néprajzos muzeológust, a kiállítás rendezőjét kérdeztük.

Index: – Honnan jött az ötlet, hogy ilyen jellegű néprajzi kiállítást rendezz a múzeumban? Illetve tekinthető ez néprajzi kiállításnak?

Scheicher Veronika: – Nem nevezném klasszikus néprajzi kiállításnak, mivel inkább művelődéstörténeti, kultúrtörténeti kérdésekre keresünk benne válaszokat. Egy országos kiállítás-sorozathoz csatlakozunk ezzel a tárlattal, melynek az a célja, hogy gondolkodjunk kortárs tárgyi világunkról és a közelmúltunkról. Ez az új mozgalom a muzeológián belül nem azt jelenti, hogy a régi témáinkat és a hagyományos múzeumi feladatokat félretesszük, hanem azt, hogy mindezek mellett dokumentáljuk, archiváljuk azt is, ami most, e pillanatban látható körülöttünk, mivel most van a legjobb rálátásuk erre a témára. Az utókor pedig azt kezd vele, amit akar.

Ehhez a mozgalomhoz kacsolódik a kiállítást, ám ezen belül a témaválasztás már a sajátunk volt. Nem a Haszkovó lakótelepről beszélünk, nem a húszemeletesről, nem a gördeszkásokról, hanem egy speciálisan a megyéhez kötődő, másutt, az országban nem vizsgálható témát vizsgálunk: a Balatont.

Index: – Milyen témára fűzted fel a kiállítást?

SV: – Az alapgondolat az, hogy a Balaton egy természeti képződmény, a natúra egy szelete, ám ugyanakkor ezt a természeti képződményt számtalan módon használjuk mi magunk és mások is. Tulajdonképpen kulturális gyakorlatot építünk fel arra, hogy átformáljuk a saját képünkre, és valamiféle hasznot húzzunk belőle – azért, hogy mindenki hazavihesse és magáévá tehesse az ebből adódó zsákmányát.

Index: – Tehát a Zsákmány cím nem csupán a halról szól?

SV: – Nem csak. Szól a halról is persze, de szól a turistáról, aki zsákmányává válik valamiféle turizmus-iparnak, szól arról a zsákmányról, amit a turista – mint emléktárgyat – visz haza; a „zsákmány” a kiállításban nagyon konkrét és nagyon elvont értelmében is fölmerül.

Index: – A kiállítási tér, az anyagi helyzet stb. megszabja, hogy miként valósul meg egy kiállítás. Sikerült megvalósítani azt, amit előzetesen elképzeltél?

SV: – Úgy érzem, igen. Amikor egy munkának nekiáll az ember, sok ötlet és irány merül föl – így jártunk kollégámmal, Mészáros Veronikával, a tervezés első fázisában –, de mindenképpen jót tesz a munkának az a fajta kényszer, hogy kicsit szűkebben, pontosabban gondolkodjunk, hagyjuk el a kevésbé fontosat, és koncentráljunk arra, ami talán nagyobb érdeklődésre tarthat számot. Természetesen mindent nem lehet tárgyakkal kifejezni, ezért készült a katalógus, amelyben sokkal több szöveg-hely állt rendelkezésre ahhoz, hogy azokat a kérdéseket, amelyek fölmerültek bennünk, megfogalmazzuk.

Hangsúlyozom, inkább kérdésföltevésről van szó. Magamnak úgy szoktam mondani – a régészektől lopva a kifejezést –, hogy húzunk egy kutatóárkot a jelenben, aztán megnézzük, hogy egy téma kapcsán milyen tárgyak, milyen gondolatok, milyen emberi magatartásformák „akadnak a kezünkbe”. Ezekről nem állítunk valamit, hanem csak megmutatjuk, azért, hogy más is elgondolkodhasson rajtuk.


















Rovat: