Nem tudom, hogy jellegzetesen magyar, vagy inkább általános emberi tulajdonságról van-e szó. Arra gondolok ugyanis, hogy miképpen alakul (vagy alakítjuk?) a hangulatunkat egy-egy esemény kapcsán, gyakran ellentmondva korábbi álláspontunknak. Erre nagyon jó példa a magyar csapattal szembeni elvárások a jelenlegi vébén.

Hogyan is kezdődött? A magyar kézilabda-szeretők többsége a világbajnokság előtt a csoport második helyére lőtte be a csapatot (kikapunk a dánoktól szoros meccsen, megverjük a norvégokat), és a középdöntőben maximum egy brigádot tudunk megverni (a cseheket/egyiptomiakat), a többitől kikapunk és elvegetálunk a 9-12. helyek valamelyikén. Honnan veszem a bátorságot, hogy csak így megfogalmazzam több százezer ember véleményét? Egyszerű. A különböző személyes beszélgetéseken túl, az írott és elektronikus sajtó, az internetes fórumok, de még a fogadóirodák oddszai is ezt tükrözték.

Valami mellett azonban nem szabad elmenni, ez pedig a jó öreg hungaro-pesszimizmus. Itt két csoport figyelhető meg. Egyesek valóban sötéten látják a helyzetet (az igazi pesszimisták), és már jó előre beharangozzák a katasztrófát, nem egyszer előre megbélyegezve bizonyos játékosokat, edzőket. Nekik talán az lehet az egyetlen örömük, hogy ha egyszer ez tényleg bekövetkezik, akkor utólag lelkesen mond(hat)ják: „Ugye én megmondtam…”. A másik csoport inkább csak ál-pesszimista. Bár ők is kárognak, de ezt a negatív hangulatot inkább azért tukmálják be maguknak, hogy ha mégis jobban szerepelnénk az általuk vártnál (tehát már akkor is, ha a reálisat hozzuk), akkor felhőtlen örömben törhessenek ki.

A magyar válogatott azonban az első meccseken olyat produkált, hogy lenullázta a pesszimisták táborát, viszont jelentősen megnövelte egy korábban hangját alig hallható csoport létszámát. Ugyanis megvertük a jóval erősebb dánokat, majd a minket az utóbbi időben többször is elkalapáló Norvégiát, és így csoportelsőként továbblépve a folytatásban magabiztosan győztük le a középdöntő leggyengébb csapatát, a cseheket, 100%-os teljesítménnyel várva a legjobbakat. Ezzel e meneteléssel beindult egy teljesen természetes folyamat, a siker meghozta a lelkesedést, egyre többen egyre optimistábban tekintettek a csapatra, mindezt persze egyre nagyobb elvárások is kísérték. Velejár a dologgal, hogy ezzel megkezdődött játékosaink felértékelése (néha istenítése) is, szürke eminenciásokból lettek klasszisok, háttéremberekből zsenik, a csapatból pedig titkos esélyes. Meg kell jegyeznem, hogy voltak olyanok is, akik – miközben győzelemről papoltak – csendben a válogatott vereségére fogadtak.

Majd jött a fekete leves. A nálunk lényegesen jobb horvátoktól (olimpiai bajnok) és spanyoloktól (címvédő világbajnok) elszenvedett vereség alatt, után ismét beindult a negatív hullám. Ugyanazok, akik megrészegültek az eredményektől és – irreális elvárásokkal fejükben – lebegtek a föld felett, kíméletlenül nekiestek a csapatnak, és földbe döngölték a korábban csodált játékosokat.

Tudom, ilyenkor az érzelmek (pozitív és negatív egyaránt) eluralkodnak rajtunk, elhomályosítva az értelem erejét. Vasárnap este, miután drámai küzdelemben egy vékony paraszthajszállal – az utolsó másodpercben kapott góllal – alulmaradtunk az oroszokkal szemben a nyolc közé kerülésért, ismét jöhetnek a szitkozódók, a kárörvendők, akik megmondták előre, a „hozzáértők”, az önjelölt szövetségi kapitányok, akik megmondják, hogyan nyerhetett VOLNA tutira a válogatott.

Az már eldőlt, hogy a magyar válogatott a 9-12. helyen végez (ott, ahova a többség várta) csekély eséllyel pályázva a kevés olimpiai helyre. Arra pedig csak néhányan emlékeznek, hogy milyen csodás élményeket szerzett ez a csapat a vébé elején. Pedig kellene, végül is ezért szeretjük ezt a sportágat…