Még az őszi Pannonfíling Filmfesztiválon hallottam először Bozsik Péter nevét – na ja, a műveletlen –, amikor az izgalmas című, „Matuska Szilveszter biatorbágyi kontradikciója Csantavéren” nevet viselő dokumentumfilmet is láthattuk. Na, ebben a filmben Bozsik is feltűnt, mint az az író, aki regényt írt a rosszemlékű terroristáról(?). Laza, negyvenes évei elején járó bohémnak látszott, inkább melósnak, mint írónak, a rekkenő hőségben gyöngyöző homlokával, és a korsó sörrel a kezében.

A múlt heti elmaradt Cseh Tamás-est után az Utas és holdvilág antikvárium újabb nagyágyút látott vendégül, Bozsik Pétert, akivel Brassai Zoltán – úgy is, mint Kovács Gábor Zoltán – beszélgetett. Elismerésre méltó kezdeményezés egy antikváriumot élővé tenni különféle vendégművészek meghívásával, bár egyelőre úgy tűnik, a veszprémi közönség még nem vevő erre. Bár KGZ diákjai szép számban megjelentek, majd a kevés szék miatt kő-papír-ollóval döntötték el az utolsó leülő kilétét, rajtuk kívül, talán ha öt érdeklődő/újságíró vett részt az eseményen. Persze nem feltétlen mérvadó a megjelentek száma, és a gimnáziumi fiatalság is biztosan legalább egy-két elraktározott gondolattal távozott, amiért már megérte megszervezni az estet. Hagyományteremtésnek mindenesetre kiváló volt.

Bozsik a Vajdaságból települt át, jó pár délvidéki magyarhoz hasonlóan a behívót elkerülendő, és éppen Veszprémben telepedett le. Pályafutását versekkel kezdte, majd tagja lett az Új Symposion-körnek. A próza felé a ’90-es évek végén fordult, a beszélgetés apropóját is Attentátor című regénye adta. Bozsik a műfajváltást egyszerűen indokolta: versben könnyebb fiatalon írni, idősebben már jut idő megrágni és körbejárni a dolgokat.

A regény olyan, mint az írója maga. Látszólag könnyed, olykor szabadszájú – bár talán inkább a kor az, amiben született – de a kollokviális stílus alatt szikár adatok lapulnak. Bár talán éppen Bozsik lenne az, aki ezen a meghatározáson először fölháborodna. Ugyanis végképp kétségek között hagyta az est vendégeit arról, hogy tulajdonképpen mi a fikció, és mi a tény a regényben. A bevezető látszólag az író az olvasókhoz intézett köszöntése és előszava, de éppen Bozsik tette föl a kérdést a beszélgetés során, hogy vajon a regény valójában nem a legelső oldalon kezdődik-e… Ha túllép az olvasó a talányon, főleg Bozsik útmutatásának ismeretében, magában a szövegben már semmit sem fog elhinni, vagy legalábbis kellő óvatossággal fogadja be a kötetet. Be kell látni, hogy bár a narrátor nagyon szeretné elhitetni velünk autentikusságát és a történtekbe való beavatottságát, valójában ő mégiscsak alkot, tényekből, legendákból sztorit – végtére is ez volna a feladata, mi meg ezért olvassuk.

Matuska Szilveszter a magyar történelem egyik(?) magányos(?) őrültje(?) volt, aki 1931 szeptemberében, a gazdasági világválság kellős közepén felrobbantotta a biatorbágyi vasúti viaduktot. Az akkori kormány ezután kiterjesztette a statáriumot, amely az amúgy néhány fős hazai illegális kommunista sejtet fizikailag megsemmisítette. ’45 után éppen ezért nem meglepő módon Matuskát a magyar van der Lubbénak tartották – tudják, a Reichstagot felgyújtó holland –, s mint ilyet, értelemszerűen a Gömbös-Horthy-Bethlen klikk bérencének. Valójában nem tudni róla biztosat, se pro se kontra, így minden oldal boldogan használta fel saját elméleteinek igazolására. Haláláról is csak feltételezések léteznek, vélték Kínában látni, sőt, akár ma is élhetne – több mint százesztendős aggastyánként.

Ugyanez a multiperspektivitás köszön vissza a regényben. Ha megemésztettük a bevezetőt, rögtön egy „Álommerényben” találjuk magunkat. Ez, és még a további tizenegy, azok a részek, ahol Bozsik megpróbálta rekonstruálni egyes szám első személyben az „attentátot”, vagyis a robbantást. Ezt követi az első „Önmegszólító biográfia”, amelyben egyes szám második személyben beszélget M. Sz. M. Sz-szel, korábbi életéről. A harmadik formát a tényleges „fejezetek” alkotják, amelyben kihallgatási jegyzőkönyvek, levelek, történelmi leckék váltogatják egymást, hol többes elsőben, hol a tanú bőrébe bújva.

Persze nem Bozsik lenne, ha nem lenne slusszpoén a könyv végén. Ugyanis a függelékben egy újabb levelet idéz, amelyben ismét egy szemtanú kerül elő, aki beszámol Matuska öngyilkosságáról. De mi már rutinosak vagyunk – talán csak a kötet fülszövege nem fikció…