Sokan, sokféle himnuszt írtak már az Amerikai Egyesült Államokról, Államokhoz, Államokból. Ideje volt már, hogy egy csendes európai ember is elsuttogja a maga ódáját ahhoz a néphez, amelyikről annyian olyan sokfélét és sokféleképpen gondolnak, gondolunk.

Ha van klasszikus értelemben vett amerikai álom, akkor ez a film természetesen nem arról szól. Hangulatában ugyan közelít a nagy nemzetmentő opusokhoz, azonban még csak parodizálni sem akarja azokat. Azoktól meglehetősen távol áll – a rendezőre (egyébként azt hiszem, hogy) jellemző módon – próbál véleményt alkotni egy helyzetről és a hozzá kapcsolódó körülményekről, ami – finoman szólva – egy ideje már meglehetősen izgatja, érdekli az ott élők jelentős részét.

Wenders filmjének a cselekménye a 2001. szeptember 11-ei támadás második évfordulójának idején játszódik. Egy fiatal lány – Lana (Michelle Williams) – Izraelből érkezik haza, hogy szülei karitatív tevékenységét folytassa. Egy Los Angeles-i szegényházban kezd el dolgozni, és ezzel párhuzamosan próbálja megkeresni az Államokban élő egyetlen rokonát. A nagybácsi – Paul (John Diehl) – tisztázatlan háttérrel afféle „terrorelhárító tevékenységet” folytat, s a maga részéről indokoltnak érzi, ha nem veszi fel a rokoni kapcsolatot a hazatért unokahúggal. Lana előtt új helyzet az amerikai szegénység számára is elképesztő nagysága, de a Közel-Keleten edződött ingerküszöbe viszonylag zökkenésmentesen engedi áthaladni rajta az otthon tapasztalt állapotokat.

Olvasztótégely helyett inkább valami pokoli üstöt emlegetnék, aminek a legaljáról kerülnek elő mindazok, akiket többé már semmiféle háló sem véd. Akik valaha vétettek vagy ellenük vétkeztek, és aktuális helyzetüknél fogva valóban már csak az isteni gondviselésben való hitük tartja, tarthatja őket életben. Kemény kép- és gondolatsorok ezek, és nem is túl sűrűn találkozunk hasonlókkal.

Wenderstől a Millió Dolláros Hotelban már láthattuk, hogyan tengetik életüket az amerikai társadalom kivetettjei, de az ő körülményeik még ugyancsak irigylésre méltóak e film szegényeihez képest. A film központi figurái azonban mégsem ebből a rétegből kerülnek ki, hanem azok közül, akik velük foglalkoznak, akik azon igyekszenek, hogy ha a holnaputánt nem is, legalább a holnapot megéljék szerencsétlenebb sorsú embertársaik. Az ő életük az érdekes, azoké, akik próbálnak lelket önteni a lelketlenekbe, akik ételt és italt adnak a nélkülözőknek.

A bőség földje meglehetősen távol áll a Berlin fölött az ég elvontságától, a Világ végéig vontatottságától, a Millió Dolláros Hotel őrületétől, a Túl a felhőkön romanticizmusától.

Hogy mégis mi a jó benne? A Párizs, Texas higgadtsága; a Párizs, Texas nyugalma. Na nem mintha Wenders az idegesebb rendezők közé tartozna, de ebben a filmben – az elkeserítő dolgok mellett – jut tér és idő a derűnek, az optimizmusnak is. Kár, hogy ezek a szépre sikerült jelenetek talán túlságosan is szájbarágósak, tanító célzatúak, hiszen ha himnuszt ír az ember, akkor valóban nehezen kerülheti meg a didaktikusságot, a tuti ki- és bemondását.

Ezek az epizódok azonban sajnos helyenként valóban unalmassá és kiszámíthatóvá teszik a filmet. Kiszámítható, ahogyan unokahúg és nagybácsi sorsa összefonódik, és kiszámítható az is, ahogy a kettejük sorsát összekötő eseménysor véget ér. Azonban ha már a tanító célzatot kifogásoltam, akkor azért azt illik megjegyeznem, hogy egy dologra valóban feltétlenül kedvesen hívja fel a figyelmünket a film. Arra, hogy miként kerülhetjük el, hogy a fenyegetettség-érzés paranoiává, őrületté váljon, és hogy az embertelen dolgok között is találhatunk valódi, igazán emberinek nevezhető megnyilvánulásokat.