Valljuk be, nekünk Törökországról először a gonosz Jumurdzsák, a gólerős Hakan Sükür, meg a Hungária együttes Isztambulja ugrik be, s ha foglalkozunk a globalizáció kríziseivel, esetleg még a nemzetközileg démonizált iszlám, az örmény népirtás és a kurd kérdés is szóba jöhet. De mert tavaly októberben Orhan Pamuk kapta meg az irodalmi Nobel-díjat, így talán változhat a helyzet.

A török irodalom és művészet fehér folt a magyar kultúrafogyasztó közönség agyvelejében. Én magam sem olvastam soha török lírát vagy regényeket. A filmművészet kivétel lehetne, mert például 1982-ben Arany Pálmát kapott Cannes-ban Yilmaz Güney Az út című filmje, ám eltekintve néhány török filmhéttől Budapesten, a magyar könyvkiadás és filmforgalmazás máig adósa a félholdas nemzet irodalmának és mozgóképének. Még talán Németországból, az ottani török populáció mindennapjaiból érkezhetnek benyomások, legutóbb például Fatih Akin Fallal szemben című remekműve. Ennél többre azonban nem is számíthatunk, noha a zseniális Jorge Luis Borges megállapítása nemcsak ránk, hanem a török kultúrára is érvényes lehet. Nevezetesen, az öreg argentin azt írta egy ízben: „a maláj vagy a magyar irodalmat például egyáltalán nem ismerem, mégis biztosra veszem, ha módot adna rá az idő, hogy tanulmányozzam őket, meglelnék bennük minden szükséges lelki táplálékot". Nyilván így lehet ez a török irodalommal is.

Első körben Orhan Pamuk neve sem írói pályája révén jutott el a magyar nagyközönséghez, hanem a híradókból. Volt egy művész, aki két éve Európában nyilvánosan elismerte a török történelem súlyos bűntettét. Az örmények elleni népirtás a szultán ellen harcoló ifjútörök mozgalom nevéhez fűződik. 1915 tavaszán az ifjútörökök, fegyveres erőik felügyeletével a keresztény örmény férfiakat munkaszolgálatra hívták be, s szisztematikusan megölték őket. Az otthon maradottakat pedig koncentrációs táborokba hajtották a sivatagba, ahol éhen haltak, majd javaikat elkobozták. Bár milliók estek áldozatul, a hivatalos török szervek mégsem nevezik genocídiumnak az örmények elleni népirtást. Megtette helyettük Pamuk, aki akkor már Amerikában és Európában is komoly sikereket ért el, nem utolsó sorban Beyaz Kale, azaz A fehér vár című 1985-ben írott regényével.

Az Ulpius-ház kiadó ezt a könyvét pár éve megjelentette Komáromy Rudolf fordításában, A fehér kastély címmel. A fordító akkor még közvetítő nyelvből, angolból ültette át magyarra, a Nobel-díj hozadékaként karácsonyra azonban az eredeti török szöveget alapul véve Csirkés Ferenc jóvoltából megjelent újra, az eredeti szövegváltozatot szem előtt tartva, ezúttal A fehér vár címmel. Pamuk könyve a tizenhetedik századi Konstantinápolyban játszódik. Egy török bárka foglyul ejt egy velencei ifjút a tengeren, aki mint gyaur, hosszú évtizedeket kényszerül eltölteni az oszmán birodalom túszaként, egy hodzsa társaságában. Eközben bejáratos lesz a szultán palotájába, politikai tanácsadóvá válik, és különféle tudományos kísérleteket végez, átvészel egy pestisjárványt, végül pedig a segítségével és a hodzsával közösen létrehoznak egy fegyvermonstrumot, egy különleges ágyúgépezetet, amit egy lengyelországi hadjárat során vetnek be.

Pamuk regénye mégsem szokványos kalandregény, hanem inkább a török nemzeti identitást és az Európához való viszonyt vizsgáló posztmodern próza, amely búvópatakszerűen tartalmaz filozófiai gondolatokat is. Szokás hasonlítani Garcia Marquez mágikus realizmusához, annál azonban jóval sterilebb, kevésbé mesés és izgalmas, kimódolt hangú, szinte száraz szöveg, s mint ilyen, nehezebben élvezhető a dél-amerikai történetszövésnél. Kafka neve is szóba került már a kötettel kapcsolatban, hozzá képest viszont nem eléggé nyugtalanító, talányos és félelmetes. A fehér vár inkább e két irodalmi közeg súlytalan ötvözete, miközben túlságosan is érezni benne a török versus európai tudat ütközetét. A regény narrátora ugyanis legnagyobb harcát a saját identitásával vívja: éveken keresztül önmaga tükreként tekint társára, a hodzsára, s ez a skizoid vonás akár úgy is értelmezhető, mintha az elbeszélőnek kettős tudata volna, ami végső soron nem jelenthet mást, mint a török és a nyugati kultúra ezredvégi konfliktusát.

Orhan Pamuk betöltötte azt a hiányzó szerepet, amelyre évtizedek óta szüksége volt Törökországnak az Európához vezető úton: kapcsolódásokat keres és talál a két világ között, az európai kontinens részévé kívánja tenni hazája kultúráját. Nagy kár, hogy szemlátomást a török társadalom ezt még nem értette meg, s Nobel-díját kizárólag politikai dimenziója mentén próbálják értelmezni. Bár A fehér vár számomra nem jelentett akkora befogadói élményt, mint néhány korábbi díjazott művei (pl. Coetzee vagy Jelinek), bizonyára más regényeit is érdemes elolvasni, bár hozzáteszem, szorgalmaznám az eredeti török nyelvből átültetett fordításokat. Nem hallgathatom el viszont, hogy a máskor precíz és minőségi Ulpius-ház kiadó ezúttal kontár munkát végzett. A díj hatására kapkodva nyomta ki újra az eddig megjelent Pamuk-műveket, amelynek következménye az lett, hogy olvasáskor a ragasztott kötetek lapjaira hullanak. Ha giccshatáron egyensúlyozó regények megérdemelnek keménytáblás, fűzött kiadást, egy friss irodalmi Nobel-díjast is részesíthetnének ebben a máskor természetes kitüntetésben.