A függőségnek számtalan formája akad: van aki a drogokra kap rá (legyen az legális, vagy illegális), van aki a szex rabja, mások munkamániások, egyesek meg az evést képtelenek abbahagyni, és így tovább. Néhányan pedig a tévé-sorozatok megszállottjai.

Persze nem is csoda, hiszen manapság jobbnál jobb sorozatok készülnek, hogy a nagy tévétársaságok lelketlen nézettség-bárói könnyebben beetethessék az egyszeri nézőt. Ne olyanokra tessenek gondolni, ahol szegény vak rabszolgalány szerelmes lesz a földesúr jóképű fiába, ó, nem. Ezek a sorozatok profi stábbal, zseniális forgatókönyvírókkal, tehetséges színészekkel, gazdag költségvetésből és eredeti ötlet alapján készülnek. Lássunk is egy példát.

A terítékre kerülő sorozat címe Heroes , vagyis Hősök. Az alaptörténet sokakat elriaszthat, de kérem, ne legyenek vaskalaposak. Tehát. Néhány ember rádöbben, hogy ők mások, mint a többiek. Nem szexuális értelemben, annál sokkal különösebben. Egy pompomlány például azt veszi észre, hogy szinte sérthetetlenné vált, mivel sebei pillanatok alatt regenerálódnak. Egy japán aktakukac képes teleportálni és az időben utazni. Másvalaki gondolatot tud olvasni, vagy a jövőbe lát, esetleg a repülés képességére tett szert. Egyszerűen szólva: átlagemberek hirtelen a képregényekből ismert szuperhősök adottságaival rendelkeznek. Ám a sztori itt nem áll meg, ugyanis hőseink szép lassan ráébrednek, hogy nem véletlenül állt be életükben a drasztikus változás…

A sorozat innentől még simán válhat gagyivá, kábé ott, hogy az első infantilisebb egyén idióta álnevet vesz fel (vélhetőleg valami állatnévből ferdítve), kívül hordja az alsógatyáját és rohan megmenteni a szomszéd nénit a gázóra-leolvasótól, ám szerencsére semmi ilyen nem történik. Hőseink inkább megijednek, vagy épp nyomozni kezdenek, és persze belekeverednek a kisebb-nagyobb galibákba. És jönnek az újabb csavarok szépen sorban, a szereplőket egyre jobban megismerjük, a néző a képernyőre tapad, minden epizód végén infarktust kap az izgalomtól, hogy aztán remegő kézzel és izzadtan várja a következő adagot. Pont úgy, mint egy elvonási tünetektől reszkető alkoholista.

Az izgalmas cselekmény azonban még nem garantálja feltétlenül a sikert, ehhez kell a hatásos aláfestő zene, a gyönyörű fényképezés, az árnyalt karakterek, és a többi. Apropó, ha már árnyalt karakterek! A történetben – szemben a legtöbb szuperhős-képregénnyel – nem könnyű eldönteni, hogy ki a rosszfiú és ki áll a jó oldalon, a határvonal nagyon elmosott. Aki az egyik részben szimpatikusnak tetszhet, az a következőben rácáfol erre, hogy aztán az újabb epizódban bepillantást nyerhessünk motivációiba, ami újra más megvilágításba helyezi tetteit. Az egyes szereplőknél felbukkanó „biztos, hogy kell nekem ez a szuperképesség?” kérdésfeltevés pedig érdekes mellékízt ad az egész szuperhősösdi mítosznak, ami a nem éppen képregény rajongókat is megfoghatja. Emellett persze akad tisztelgés jól ismert toposzok előtt, és számos kikacsintás is a geekek számára.

A sorozatot az NBC csatorna vetíti, nem kevés sikerrel, a szünet előtti utolsó rész második lett az amerikai nézettségi listán. A sorozatban elhangzó kissé nevetségesen hangzó mondat (kivéve, persze ha tudjuk miről van szó) pedig jelige lett, pólókra nyomják, vagyis a popkultúra részévé vált – „Save the cheerleader, save the world”.

Nem marad más hátra, mint hogy felálljak a gépem mellől, és szégyenlősen bejelentsem: sorozatfüggő vagyok. Pontosabban Heroes-függő. És attól tartok, nemsokára több sorstársam is lesz, ugyanis a pletykák szerint tavasszal az egyik hazai kereskedelmi csatorna is műsorra tűzi a sorozatot. Akkor pedig egyre többen leszünk…