A minap a kezembe akadt a kulturális minisztérium idei évre kiadott évfordulókról és a Batthyány-emlékévről szóló füzetecskéje. Fura helyzet, hogy az a minisztérium, amelyik egyre kevesebb pénzből gazdálkodik, emlékezik meg arról a közoktatásügyi miniszterről, akinek minisztersége alatt tárcája valamennyi minisztérium közül a legnagyobb támogatást kapta. 1927-ben több mint 10%-ot. A mai helyzet ezzel szemben legalábbis kiábrándító.

Nyilván nem demagóg keretek között nem összehasonlítható az akkori és mai helyzet, de a tények és a tendencia önmagukért beszélnek. Iskola- és kutatóintézet-alapítások, a kutatás támogatása, egyetemek fejlesztése áll szemben iskola-összevonásokkal és bezárásokkal, a központi források kivonásával vagy legalábbis befagyasztásával, egyetemracionalizálásokkal. A klebelsbergi kultúrfölény és a neonacionalizmus célja a történész szerint nem volt más, mint „a magyar kultúra és tudomány nemzetközi versenyképességének biztosítása és emelése”. Ez összhangban állt az összeomlott történelmi keretek utáni új, 1920-as helyzetben – a szó szorosan vett értelmében nemzetállammá válással és a nemzeti szuverenitás megvalósulásával – az ország önidentitásának megtalálásával, az ország céljainak megfogalmazásával.

A különbség talán az ország önmeghatározásában keresendő. A rendszerváltás óta úgy tűnik, hogy nincsen valódi, mindenki által elfogadott közép- és hosszútávú célja az országnak. Egyéni célok vannak, de olyan átfogó, a társadalom és a nemzet elé kitűzött cél, mint akár 1848-ban, kevésbé 1867-ben, de 1920-ban vagy akár 1945-ben volt, nincs. Az ország katonai biztonsága garantálva van a NATO-tagsággal, az Európai Uniós tagság is megvalósult, de ezek sem voltak valódi társadalmi célok, hanem inkább keretek valamihez. Ez a valami, a tartalom hiányzik ma, és talán az őszi utcai zavargások is ezt mutatták. Az ország gazdasági stabilitásának helyreállítása lehet cél, de ha annak módja nem találkozik a társadalom toleranciájával és tűrésével egy olyan hosszabb távú cél érdekében, ami a pillanatnyi nadrágszíj-megszorításokat is lenyelhetővé teszi, akkor az őszihez hasonló események ismét előfordulhatnak. (Ahogy azt tervezgetik is – MUK…)

Persze lehetne vitatkozni ellenzéki és kormányoldalról azon, hogy mi a módja a stabilitás helyreállításának. Ez még mindig jobb, mint az egymásra mutogatás és bűnbak-keresés, de ez sem pótolja a hosszabbtávú célok meglétének hiányát. Elhiszem, hogy szar a helyzet, és azonnali beavatkozás kell, de még mindig nem lenne késő legalább valamiféle program kidolgozásának is nekiállni. Ehhez persze ismét csak össztársadalmi konszenzusra lenne szükség, a társadalmi törésvonalak és árkok betemetésére. Erre egyelőre elég kevés az esély – bár a köztársasági elnök újévi beszédében igyekezett valamiféle közös platformot találni a polarizálódott ország lakosai között, ezt inkább a megelőlegezett bizalomnak és a kötelező kincstári optimizmusnak tudható be. Ne legyen igazam.

Talán arra kellene építeni, amiben az ország hagyományosan jó mutatókkal bír, ezek pedig – többek között – a nemzetközi szinten is magasan jegyzett tudósok. Tudósok pedig működő és széles alapokkal bíró oktatási struktúrából nőhetnek ki, majd színvonalas középiskolák és egyetemek után napi anyagi gondoktól mentes kutatóintézetekben végezhetnék munkájukat. Ez persze durva leegyszerűsítés, de szerencsére nem ülök olyan magas pozícióban, hogy a rendszer tényleges megvalósítását magamra vállaljam. Ötleteket, visszajelzéseket adhat az újságíró, ezek reális voltát számon is lehet rajta kérni, a többi azonban a döntéshelyzetben lévőkön múlik. Múljon.