Egy remekmű általában halhatatlan. De mi történik akkor, ha a kulturális emlékezet megfeledkezik egy-egy páratlan értékű alkotásról? Sorozatunkban olyan műveket mutatunk be és ajánlunk olvasóink figyelmébe, amelyek részben vagy egészen, ritkán jutnak el a közönséghez, vagy mert kihullottak a kulturális kánonból, vagy mert hazánkban nehezen hozzáférhetőek.

Volt idő, amikor a filmrendezők még képekben gondolkodtak, és nem a párbeszédek határozták meg a cselekményt. Közvetlenül a hangosfilm megszületése után még erősen domináltak azok az alkotások, amelyekben bár már megszólaltak a hősök, mégis a képek közvetítették a történetet. De vajon ki emlékszik ma már a harmincas évek örökbecsű remekműveire?

Amikor Magyarországon Hyppolit aratott, és egymást követték az édes-bús limonádé-vígjátékok, Jávorral, Csortossal, Kabossal és Karádyval a főszerepben, a csehek elkészítették első formabontó mozijukat, amely megelőlegezte a hatvanas évek új hullámát. Gustav Machaty 1933-as filmje, az Extázis, nem csupán azért vált kulcsfontosságú alkotássá a filmtörténetben, mert feszes vágásaival, markáns vizuális megoldásaival emberi érzéseket tolmácsolt és a szexuális termékenység győzelmét hirdette, hanem azért is, mert a kelet-európai közönség először láthatott a vásznon erotikus jelenetet, mezítelen női testet. Machaty filmje egy friss házaspár idilli képével indul, szinte túlzóan romantikus hegedűmuzsika kíséretére. Ám ez a házasság egyáltalán nem boldog: az új élményekre, szerelmi eksztázisra éhes ifjú feleség unatkozik az idős, rideg férj mellett. Kapcsolatuk annyira megromlik, hogy a nő válópert ad be, majd pedig megismerkedik egy apja birtoka közelében dolgozó kétkezi munkással – aki egyébként feltűnően hasonlít Ben Affleckre –, s végre rátalál a test és lélek gyönyöreire.

Az Extázis szinte minden képsora erotikusan áthevített. Nemcsak azért, mert láthatjuk az ifjú hitvest, amint mezítelenül fürdik a patakban, és nem is csak amiért először mutat be orgazmust a kéjes női arc közvetítésével. Machaty mindemellett hangsúlyosan ábrázolja a természetet, ahol minden rezdülés – egy szőlőkacs, két üzekedő lovacska, egy napsütötte rét, egy apró méhecske –, a női nemi vágy érzékletes megtestesítője. Egy nagyszerű, rendkívüli feszültségű autós jelenetben a féltékenység, a szerelmi őrület is testet ölt, míg végül az enervált, életidegen férj halálával idealisztikus béke köszönt be: az izmos szerető és a csinos lány frigyre lép egymással. Az utolsó jelenetben a természet erőinek győzelmét látjuk: a férfi hímnemű utódjai körében serényen dolgozik, az asszony pedig újszülött csecsemőjét ringatja. Az Extázis természetesen nem tekinthető meg semmilyen formában hazánkban, én magam egy tíz évvel ezelőtti televíziós felvételét őrizgetem, kopott videószalagon.

Ugyancsak a képek közvetítik a rettenetet az amerikai Tod Browning legendás Szörnyetegek című filmjében. Ez a film egy megcsonkított nő történetét meséli el: a hölgy egykoron szépséges cirkuszi primadonna volt, ám érdekből elcsábított, majd becsapott egy törpe férfit, ezért a csepűrágók torzszülött mutatványosai bosszúból szétszaggatták a testét. A rendező filmjéhez valódi testi fogyatékosokat gyűjtött össze, és lidérces hangulatú mozit forgatott. Különösen az a jelenet félelmetes, amikor az emberi torzók végül egy éjszaka megindulnak a szép artistalány ellen, a fekete és fehér színek, az arcok és a mozdulatok, a vészjósló vágások igazi horrort eredményeztek. A rendező célja állítólag az volt, hogy a toleranciára hívja fel a figyelmet, ám én ezt kétlem: a filmbeli szörnyetegek sokkal inkább a világ sötét erőinek jelképei, amelyek kíméletlenül megsemmisíthetik az egészséget és számítást, az ifjúságot és a szépséget. Sajnálatos, hogy Browning klasszikus filmje hazánkban alig ismert, bár a TCM éjszakánként vetítette az utóbbi években.

Valamivel jobban járt Fritz Lang 1931-es remekműve, az M – Egy város keresi a gyilkost, nemrégiben ugyanis megjelent DVD-n. Kötelező mozi mindazoknak, akik még emlékeznek a Metropolis világára. Az M elméletileg a korabeli Berlin utcáin játszódik, bár a filmnek erősen stúdióhangulata van, s noha valamennyire átjön a ’30-as évek Németországának atmoszférája, itt sem a kor a lényeg, hanem az emberben tomboló démon, a gonosztett. Na és persze Peter Lorre fergeteges játéka, aki filmtörténetileg szinte összenőtt szerepével. A neves színész egy gyermekgyilkost alakít, aki kislányokat mészárol le, s akit az egész város keres – a bűnüldöző szervek, az alvilág és a szomorú szülők közösen. Lang filmje mégsem csupán krimi, hanem fekete humorral átszőtt abszurd thriller és expresszionista festmény egyszerre, ahol a történet másodlagos, sokkal inkább az emberi arcok, a sötét, árnyas utcák és a gyilkos által fütyörészett dal áll a középpontban. (Bár a kéjgyilkos beteges őrületében már ott lappang a stilizált Führer.) Mint a másik két film esetében, itt is a vizuális megoldásoké a főszerep, ami ma már csak ritkán mondható el egy bűnügyi film esetében. Ha mégis felbukkan ilyesmi – pl. Fincher a Hetedikjében – jólesően vehetjük tudomásul, hogy Lang remekművét még nem feledték el teljesen.