Erősen közeledik a karácsony. Érezhető ez az iskolákban is: egyre ünnepélyesebb a hangulat, vagyis egyre kevesebbet tanulnak a diákok. De méginkább azon, hogy készülnek a karácsonyi műsorok. Van, ahol ez nem annyira feltűnő, mivel eleve régóta nehéz műfajnak számít az iskolai ünnepély, mint olyan, de máshol komoly színdarabok bemutatására folyik a komoly készülődés. Közben az ember meg néha elgondolkodik: számít ez az egész? Fontos ez még valakinek?

A legtöbb iskola három „nagy ünnepet” tart számon: március 15-ét, október 23-át és a karácsonyt. Ezekre készülnek az egész tanulóifjúságot és tanári kart megcélzó műsorok, máskor maximum egy faliújság vagy nagyszüneti rádióműsor készül. Ilyenkor leizzadnak a magyartanárok, hiszen leginkább rájuk hárul a feladat, hogy valami épkézláb produkciót hozzanak össze, hiszen ők hivatalból „értenek hozzá”.

És akkor kezdődik a küzdelem a rendező osztállyal. Mi legyen, mi ne legyen, mikor és hol lehet próbálni… Manapság még az is probléma néhol, hogy a csoportbontások miatt szétforgácsolt osztályt hogyan szervezzük össze egy időben egy helyre. Aztán, ha kihagyjuk őket az alkotási folyamatból, akkor alulmotiváltak, ha beengedjük őket, akkor meg csak szimplán lusták.

Persze van egyszerű megoldás: az lesz, amit én mondok, nincs apelláta, kiosztom a szerepeket, ti meg álljatok a helyetekre! Aki nem lép egyszerre, annak laza osztályfőnöki intő, és még örüljön, ha leérettségizik… Ez a problémát félig-meddig megoldja, de a műsor nem lesz tőle jobb, ha meg úgyis pocsék, akkor legalább legyen rövid!

Így válhat az ünnep nagyon könnyen kiszámítható szenvedéssé, ami egyébiránt az egész iskolaközösségnek rossz, mert az ünnepélyek becsatlakoznak az unalom hagyományos fellegvárai közé, amikor szépruhában feszítünk, próbálunk nem elájulni, és viszonylag halkan szórakoztatni magunkat – arról meg már igazán nem a diák tehet, ha a sok suttogás nagy zajjá áll össze…

Az persze nem egy tanár felelőssége, hogy egy iskola hogyan viszonyul ünnepeihez. Ilyen szempontból a karácsony különösen érdekes, mivel nem nemzeti ünnep, hanem univerzálisan a szereteté. Mit tud kezdeni egy hierarchikus rendszer a szeretettel? Hát éppen ez az izgalmas! Egy jó iskolai műsorban (nem csak a karácsonyiban) rengeteg szeretet van. Visszakapják-e a készítők azt, amit hónapok alatt beletettek? Van-e a diákságnak és a tanári karnak olyan kultúrája, hogy odafigyelnek arra, amit kapnak, megpróbálják megérteni a gondolatokat, és elismerik a teljesítményt, amelyben nem a tökéletesség a cél, hanem a saját korlátainkon való felülemelkedés?

Látom kolléganőmet, aki szívvel-lélekkel készül a „megmérettetésre”, szabadidejének nagy részét a próbákra áldozza, miközben a tanári kar egy része azon gondolkodik, hogy nem esik-e el némi pénzmagtól az utolsó tanítási napon a műsor miatt elmaradó tanórák miatt. Persze, fontos a megélhetés, de az is, hogy megtanítsuk diákjainkat az ünnep jelentőségére. Én személy szerint hiszek abban, hogy ezért is érdemes fáradozni.