Tanítani jó, tanárnak lenni nagyon rossz. Tanítani jó, mert végtelenül szabad vagy, tisztán, egyedül állhatsz a diákjaiddal szemben, ahol csak te számítasz, senki más. Tanárnak lenni nagyon rossz, mert a pálya erkölcsi, szakmai, vezetői válságát a kormányzat csak súlyosbítja, aminek hatásaként totális szakmai és anyagi csőd fenyeget.

A tanításban a legszebb a szabadság. Csak te – és a diákok. Negyvenöt percig nincs főnököd, te alakítod az órát a tanulóiddal együtt. Ők a munkatársaid, a kollegáid, akikkel közösen oldod meg a feladatot. Te irányítasz, te vállalod a felelősséget, te szabod meg a stílust, a tananyag feldolgozásának a módját. És ez csodálatos. Ez a napi megmérettetés adja a fiatalságát a szakmának. Ha rutinból oldod meg, belefáradtál, unalmassá válsz, hatástalanná. Itt naprakésznek, hitelesnek kell lenned szakmailag és emberként. Itt nem lehet blöffölni, mert a diákjaid azonnal lelepleznek. Önismeret, kreativitás, szabadság – ezek a legfőbb jellemzői a tanításnak, a jó tanításnak.

A jó tanításhoz azonban elengedhetetlen a szakmailag, emberileg jó tanári, vezetői közeg, illetve a szakmai, anyagi hátteret biztosító miniszteriális háttér. Ha ezeket sorra vesszük, súlyos hibákat, már-már tudatos rombolást látunk.

A tanárokkal probléma van. Ennek legfőbb oka, hogy a továbbtanulás során a jobb képességűek inkább az anyagilag, társadalmilag jobban elismert pályák: közgazdász, jogász felé indulnak el. A természet- és humántudományokat választók közül, akik tehetik, a média-, politikai, önkormányzati, tudományos életet célozzák meg a katedra helyett. Akik mégis elhívatottságból vagy jobb híján eljutnak az oktatás frontvonalába, az iskolákba, azok közül is sokan első adandó alkalommal elmenekülnek onnan. Mert tanítani nehéz. Nem mindenki alkalmas rá. Sokszor a tantestület kezdi ki a másként gondolkodó, másként tanító kollegát, vagy éppen nem segít neki a kezdés adta gondok megoldásában. Sok esetben egy idő után megunja, belefárad a tanításba, nem tudja az ambícióit kielégíteni, vagy csak egyszerűen több pénzt szeretne keresni.

A vezetői válság ezt az alapproblémát tovább erősíti. Kevés az igazán jó iskolavezető, aki a kevés pénz, az egyre romló körülmények ellenére igazi műhelyhangulatot tud kialakítani, csapatot tud kovácsolni. Hiszen a gazdasági szféra már rég tudja, alkalmazza – ha az emberek fontosnak érzik magukat, jó hangulatban többet és jobban dolgoznak. A vezetők nagy része arra figyel, hogy papíron minden rendben legyen, az nem számít, ki, milyen tanár. Az iskolák többségében ez ma már másodlagos.

A miniszteriális hátteret irányító politika pedig csak a szólamok szintjén ismeri el az oktatás fontosságát – négyévente, a választások idején. Igaz, most hallani oktatási reformról. Hallani, de nem látni. Amit látni, az szégyenletes. Reform címén pénzt vonnak el az oktatásból, miközben napról-napra nő a bizonytalanság és nincs jövőkép. Olyan a helyzet, mint amikor a padlón fekvő magatehetetlen emberbe még belerúgnának. A kormány pénzt von el, közben a probléma valós megoldását áthárítja az önkormányzatokra, akik finanszírozási problémák miatt nem tehetnek mást, mint iskolákat fognak összevonni, bezárni.

Az nem reform – vagyis nem olyan folyamat, változatás, amitől jobb lesz az oktatás színvonala –, ami kevesebb pénzért több óra megtartását, egyre növekvő és egyre értelmetlenebb adminisztrációt követel a tanároktól. Erőből, elvonásból soha nem született jó megoldás. Abból csak elkeseredés és csőd születhet. Ha ez a cél, akkor megérkeztünk!

Mivel az oktatás az élet azon területe, amivel élete során mindenki kapcsolatba kerül, érdemes lenne végre rendbe tenni, megfelelő alapokra helyezni, mert amint láttuk, probléma van az oktatással, amit csak odafigyeléssel, őszinteséggel és pénzzel lehetne jól megoldani, reformálni. A szakma által létrehozott program kell, amihez megfelelő erőforrásokat szükséges rendelni. Életpályát kell megjelölni a pedagógusoknak, hogy lássák, honnan-hová juthatnak el, miért, mit kapnak juttatásként, mi, mennyit ér. A politikusok ezért ne pártutasítás alapján szavazzanak, hanem mint szülők, a gyerekeik iránti elkötelezettségből.