Szikkadt Tom épp a húszemeletes romjainál vadászott mutáns galambokra, hogy élelemmel láthassa el bunkerlakó társait, amikor szép, nagy pelyhekben hullani kezdett a radioaktív hamu. Hamar belepte a romokat, a kiégett autóroncsokat, a meggörbült villanyoszlopokat, a kidőlt szobrokat és Tom hosszú szakállát, tiszta szürkévé és feketévé változtatva az egykori várost, eltemetve annak minden csúfságát.

Szikkadt Tom a látványban gyönyörködve dőlt egy graffitikkel („War. War never changes.”) telemázolt falnak. „Olyan, mint a hóesés”, suttogta meghatottan. Szavai varázslatként hatottak, mert rögvest ujjongó, rongyokba bugyolált és gázálarcot viselő gyerekcsapat bújt elő egy közeli csatornából, és vidáman hamugolyózni kezdtek. Néhányan kétfejű hamuembert építettek, lukas rohamsisakokat tettek a fejeire, orrai patkánycsont, nyakában tépett zászló helyettesítette a sálat. Szép volt, Szikkadt Tomot egykori karácsonyokra emlékeztette ( sok gombalekvárral ), erről viszont az jutott eszébe, hogy régóta nem számolta a napok múlását. Azt sem tudta milyen hónap van, bár ez nem is csoda, hisz semmi értelme, mert évek óta csak egy évszak létezett – a nukleáris tél.

„Bizony, bizony, hajdanában minden másként volt.” mondta valaki kellemes, mély hangon Szikkadt Tom közelében. Az egykori panellakó kobold ijedten kapta fel a fejét, és nyúlt kopott, házilag barkácsolt pisztolya felé. Manapság veszélyes az élet. Ha nem fosztogatók leselkednek a túlélőkre, akkor kannibál sugárfertőzöttek elől kell bujkálni, de ez még mind semmi ahhoz a balszerencséhez képest, amikor az ember egy kétméteres mutáns galambbal találja szemben magát, aminek hatalmas csőrei még az acélt is átvágják. De a játszadozó gyerekeken és egy halványan foszforeszkáló hatlábú kutyán kívül nem látott senkit. „Kicsit feljebb” , kuncogott az előbbi hang, és a felpillantó Tomnak elakadt a szava. Pedig látott már sok furcsaságot eseménydús életében.

Három alak lebegett a levegőben, pár méterre tőle. Az első kissé áttetsző volt, és a fejéből fényesség sugárzott. Alakja folyamatosan változott, megnőtt, összement, és néha úgy tűnt, mintha egyszerre több ember lenne. Fehér lepedőt viselt, és hosszú szakállat, kezében az egyik pillanatban dvd-lejátszót tartott, a következőben kalácsot. A második alak egészen úgy festett, mint Mel Gibson a Mad Max-ben. Elnyűtt bőrruhájának hiányzott az egyik ujja, oldalán viseltes, de fenyegető mordály lógott, arca sebhelyektől hemzsegett, gázmaszkját a feje tetejére tolta. A harmadik alak viszont egyáltalán nem tűnt emberszerűnek. Leginkább egy halvány derengés volt, amorf árny csupán, amely mögött néha kirajzolódott egy arc, ám túl homályosan, hogy vonásait pontosan ki lehessen venni. Ráadásul lassan, de megállíthatatlanul zsugorodott.

„Kik vagytok ti, és mit akartok?” tette fel Szikkadt Tom a helyénvaló kérdést. „Azt hittük már kitaláltad” , szólt az első alak egy robotkutyát lóbálva. „Én vagyok a régmúlt karácsonyok szelleme” , mondta (miközben kezében a kutya átadta helyét egy felfújható krokodil matracnak), majd sorban a többi alakra mutatott. „Ő a jelen karácsony szelleme, ő pedig a jövendő karácsonyok szelleme. Ő sajnos igen rossz bőrben van. Gyengül, és félő, hogy megszűnik létezni. Az emberek kezdik elfelejteni a karácsonyt. Ezért hát segítened kell. Te vagy az utolsó reményünk.” , és Tomra mutatott egy műanyag fénykarddal, miközben a harmadik alak, vagyis a jövendő karácsonyok szelleme megpróbált esdeklőn nézni, amit nagyban akadályozott, hogy arca alig látszódott. Szikkadt Tom emésztette egy darabig az elhangzottakat, fején az is átfutott, hogy hallucinál, de mivel az még mindig jobb, mint a valóság, úgy döntött, belemegy a játékba. „És mégis, mit tehetnék én?” , kérdezte. „Kövess minket, Kiválasztott.” , felelt mogorván a jelen karácsony szelleme. És Szikkadt Tom nem tehetett mást, mint követte őket.

Hosszú és fáradtságos volt az út, veszéllyel és akadállyal teli. A romos városban nem lehetett egykönnyen közlekedni, és egyszer egy csapat tetovált arcú, nyílpuskákkal és lándzsákkal felszerelt fosztogató is útjukat állta. Szikkadt Tomnak igencsak nagy szerencséje volt, hogy sikerrel meglógott előlük. Ám végül a szellemek elvezették egy hatalmas pincébe, ami tömve volt ládákkal és dugig pakolt polcokkal. „Ez itt mind ajándék” , szólt újra a régi karácsonyok szelleme, „amiket neked kell szétosztogatnod. És akkor az emberek újra emlékezni fognak, és lesz karácsony a jövőben is.” Szikkadt Tom ámulva nézett be a ládákba. Volt itt minden: sóletkonzervek tonnaszám, aranyos, gülüszemű plüss mutánsok százai, zombi-filmek a sugárfertőzötteknek, géppisztolyok és lőszer a fosztogatóknak, golyóálló mellények a bunkerlakóknak, és még ezernyi hasznos és haszontalan holmi.

Ám Szikkadt Tomnak aggályai támadtak. „Hohohó” , hohohózta Tom, „álljon meg a menet! Én aztán nem leszek holmi elcseszett Mikulás! Én mindig is Grinch rajongó voltam!” Ám a régmúlt karácsonyok szellemének erre is volt válasza. „Tudjuk” , mondta, „ám gondolj bele, ha az emberek nem emlékeznek a karácsonyra, akkor bizony Grinchet is elfelejtik. És akkor a jövőben ki fogja ellopni a karácsonyfát, és ki fog tökmagolajat önteni a puncsba?” Szikkadt Tom erre csak a fejét vakarta, majd lemondóan sóhajtott. „Rendben van, megteszem, amit kértek.”

És amíg a szellemek ujjongva pörögtek körbe-körbe, és nyálas karácsonyi dalokat énekeltek, addig Szikkadt Tom kifésülte szakállából a hamut, és azon morfondírozott, hogy honnan szerez piros sapkát, és hogy van-e a bunkereknek kéményük.