Kishazánkban szűkebb pátriánk, Veszprém megye büszkélkedhet a legtöbb várral, várrommal, így nem meglepő, hogy felvidéki utazásunkkor is kiemelt célpontként szerepeltek a mai Szlovákia grandiózus, kitűnő állapotban megmaradt várai és kastélyai. És ismét felbukkant a sárga irigység…

Torna várának maradványait még csak az útról fotóztuk, pedig még így – gondozatlanul – is jobb állapotban van a hasonló nevű megyének egykori székhelye, mint a mi romjaink nagy többsége. Csak az idő hiánya miatt nem másztuk meg ezt a hegyet, mert olyan hadtörténeti különlegességek vártak, mint például a selmecbányai várak.

Jogos a többes szám, ugyanis ezt a települést (a korábban már említett dimbes-dombos fekvés miatt) nem tudták fallal körülvenni, így a szokásostól eltérő megoldásokat kellett a bányászoknak választani. Az úgynevezett régi várat úgy alakították ki, hogy a háromhajós gótikus katedrális főhajóját kinevezték várudvarnak, leverték fölüle a tetőt, falakat húztak a mellékhajók és az oltár belső oldalaira is, majd a hatalmas belső térből három szintet építettek, és az egészet akkora területtel falazták körbe, hogy a lakosság be tudjon zsúfolódni. Ez azonban nem volt elég, mivel a nagy területen szétszóródott város polgárai nem mindig értesültek időben a veszélyről, és gyakran kint rekedve a rabló török-kuruc-labanc prédájául estek. Ezért a város egyik hegyére (a 12 közül) építettek sebtiben egy jól védhető őrtornyot (Újvár vagy Leányvár), ahonnan jó messzire ellátva riasztani lehetett a lakosságot.

Ha Selmecbánya nem is, de egy kisebb város bizony elférne Európa ezen fele legnagyobb középkori várának, Szepesvárnak területén. A szepesi grófok székhelyére feljutni ma is felér egy kisebb túrával, és akkor még nem is számoltunk a hatalmas komplexum bejárásával. Mivel a XVIII. században egy szerencsétlen pálinkafőzés következményeként felrobbant és leégett, ma már csak ürgék lakják, de azok tucatnyian. Jelentős állami támogatással (és uniós pályázati pénzekkel) folyamatosan csinosítgatják, fejlesztik, egyre több teret nyitva meg a növekvő turistaáradat előtt, akiket fiatal idegenvezetők kalauzolnak végig a váron. Nemcsak múzeum, kiállítás, állandó kézműves-vásár várja a látogatókat, de lovagi játékok, külön tanórák, előadások megrendezésére alkalmas részeket is kialakítottak. Üdítő szlovákiai kivételként jó példája a régészet (kultúra) és a turizmus (üzlet) nyereséges, egymást kiegészítő kapcsolatának.

A Thökölyek késmárki és a Balassák zólyomi fészke már nemcsak az erődítményről szól, hanem megjelennek a reneszánsz urak azon igényei is, amelyek a kényelmet és kissé a dicsekvést is szolgálják. A várfalakat már sgrafittóval díszítik, a tornyok kecsesebbé válnak, a kápolna barokk díszítést nyer, a kaszárnya pedig átalakul palotává, amelynek helyiségei ma képzőművészeti kiállításoknak éppen úgy teret adnak, mint helytörténeti bemutatóknak.

Krasznahorka legendás vára már inkább kastély, mint vár, megmenekülését is ennek köszönhette, ugyanis I. Lipót a rebellis magyarok várainak felrobbantásáról szóló rendelete ezért kímélte meg. Az Andrássy család középkori központját szinte minden magyar turista látni akarja, nem is véletlenül. A csodálatos fekvés, a hihetetlen épségben megmaradt épületek, a gyengécske kiállítás nélkül is maradandó élményt jelentenek. (Még akkor is, ha a fotózásért – amúgy mindenhol fixen a belépőn túl plusz kb. 800 forintért – váltandó jegyet nem vállaljuk be.)

A barokk kor végére már több szempontból is macerás lett a főuraknak a hegyekre épült, nehezen komfortosítható, hideg várkastélyokban az élet, így az Andrássyak is inkább a betléri kastélyba költöztek Krasznahorkáról. Lenyűgöző gazdagságról árulkodik a klasszicista épület, a többhektáros park, a márvány lépcsőház, a hatalmas könyvtár, de még a 16 fürdőszoba is.

Itt is, mint általában, elég lélektelen volt az idegenvezetés, ami igényelhető más nyelven is, mint a szlovák, de az ilyen időpontot a beeső turisták ritkán tudják megvárni, így beérik azokkal a kis tájékoztató füzetekkel, amit a vezetés alatt magyarul is lehet böngészni. A múzeumok tekintetében a lőcsei városháza és a körmöcbányai bányászati múzeum már megfelel a XXI. századi igényeknek. Nem is a játékfilmszerű bemutató videók, az akár több csoport leültetésére is alkalmas vetítőhelyiségek, a laikusok számára is érthető kiállítások, vagy utóbbiban a lifttel bejárható 5 (!) szint miatt emelkednek ki a tucatnyi megszemlélt múzeum közül, hanem, hogy volt egyáltalán, aki beszélt idegen nyelvet!

A déli részeken még találni magyarul beszélőt, de Betlértől északra már angol-német nyelvtudásunk sem ért sokat. Az előfordul, hogy a pincér nem beszél idegen nyelvet, ha a recepciós sem tud, az már bosszantó, az viszont már joggal nevezhető elképesztőnek, hogy a Tourinform irodákban (pl. Tátralomnicon vagy Körmöcbányán) sincs olyan, akivel a mutogatáson kívül meg tudná értetni magát az egyszeri turista.

Az ilyen hiányosságok ellenére is rengeteg a külföldi – elsősorban lengyelek, csehek, magyarok, németek, de angolok, amerikaiak, franciák is egyre többen. Képzeljük el, mi lenne, ha – jó értelemben – tudatosan kihasználnák értékeiket északi szomszédaink? Azt hiszem, nemcsak mi, turisták járnánk jól…