Múlt héten mérgelődtem (link) az oktatási reformnak csúfolt pénzelvonás, az iskolák, tanárok lesújtó állapota kapcsán. Néhány nap telt el, és máris egy újabb „reform” lépett életbe, adminisztrátorok lettünk. Mindent jegyeznünk kell, majd nyomtatni, aláírni, leadni. Enter! Kész, vége! Bedurrantam!

Nem elég, hogy többet dolgozunk kevesebb pénzért, de most már ezt az egészet le kell jegyeznünk, majd gépre vinni. A tanári munkában soha nem a pénz motivált, hanem a szabadság. Az a mérhetetlen kötetlenség, önmegvalósítási lehetőség, amit a tanórán élvezhetek. A megadott témán belül, az elvárásoknak megfelelő anyagot úgy adom le, úgy tolmácsolom, ahogy akarom. És ez valami csodálatos. Ezért szoktam azt mondani, én nem dolgozom, én szórakozom! Mindkét tárgyam, a történelem és a földrajz lehetőséget ad, hogy a szűken vett iskolai elvárások mellett sok-sok érdekességet, használható tudást adjak át.

A tanítás mellett a másik legjobb dolog a pedagógus pályán a diákokkal való kapcsolat. Hihetetlen, hogy mennyit lehet tőlük tanulni. Tanítanak, szellemileg fiatalon tartanak, és állandóan kontrollálnak, mert ha hibázunk, unalmasak vagyunk, azt ők azonnal jelzik. A mostani adminisztrátori feladatkörrel ezt a tanári munkát-szórakozást csonkították, rongálták.

Elveszik a kedvemet, az energiámat a tanítástól. Mert nekem, és biztos sok kollegámnak, az eddigi tanári adminisztráció – a napló vezetése, a bizonyítványok kitöltése, az anyakönyvek vezetése – volt a legszomorúbb, a legörömtelenebb része a munkának. De elfogadtam, mindez szükséges a diákjaink miatt. A mostani adminisztrálásnak azonban semmi köze hozzájuk. Ez rólunk szól. A mi ellenőrzésünkről, a mi adatbázisunk bővítéséről. Nem szeretem, ha a nagytestvér figyel, ellenőriz, beleszól az életembe. Most ez történik!

Le kell írnom – hála az iskolánknak, egy könnyen kezelhető program futtatása során –, hogy melyik héten mikor tanítottam, mikor voltam szabadságon, mikor mentem kirándulni, mikor továbbképzésre, mikor voltam táppénzen, mikor helyettesíttetem, majd a gép, az az istenáldotta okos gép, mindezt összegzi. Aztán ezt szépen kinyomtatom, aláírom, mert vállalom önmagamat, rosszmájúan megjegyzem önmagam tévedését, mert az biztos, hogy egyszer elrontom, ha nem többször. A többit elektronikus formában elküldöm a főnökömnek, aki ezeket összesíti. Nem vagyok főnökpárti, de most tiszta szívemből sajnálom őket. Egy tantestületnyi adatot ellenőrizni, majd összegezni és elküldeni a fenntartónak, óriási munka. Emellett naponta jelenléti ívet vezetek.

Mi a lényege ennek? Lehet tudni rólunk mindent. Ki lehet szűrni, mikor maradt el óránk, és azt levonhatják a többletpénzt jelentő túlórákból! És ez a lényeg! Eljutottunk a „reform” lényegéhez, pénzt lehet megspórolni. De van egy bökkenő! Mennyi pénz és felesleges energia árán jutottunk el ide? Használni kell a számítógépeket, a nyomtatót, a papírlapokat. És mindez pénzbe kerül. Arról nem is beszélve, hogy a tanárok nagy része ideges lesz ettől, mert állandóan erre (is) figyelnie kell. Megéri ez?

Mit tehetünk? Megcsináljunk, közben magunkban szépeket gondolunk arról, aki kitalálta. Élvezzük a liberális oktatáspolitika ellenőrző akaratát. Akik kitalálták, elégedettek lehetnek. Morogtak, de megcsinálták – gondolhatják.

Az én polgári engedetlenségem, elégtételem csak abban nyilvánul meg, hogy elkezdtem dartsozni.