Baby in da house

- avagy apaságom első napjai -

A kezdő apa élete csupa rettegés. Először, hogy milyen lesz a gyerek, meg mekkora, meglesz-e mind a húsz ujja, vagy esetleg néhány még pluszba is becsúszik, kire hasonlít majd, nem lesz-e beteg. Aztán meg hogy mennyit bömböl, hagy-e élni, mennyire borítja föl a napomat, hányan akarják összetaperolni, be bírom-e pelenkázni, mielőtt lepisil, nem lesz-e beteg…

Három évig próbálkoztunk, míg Marci megfogant. Sok szempontból keserves időszak volt ez, hiszen mostanában annyiakról hallani, hogy bármit csinálnak, nem sikerül a gyerekvállalás – az ismeretségi, baráti körben is több ilyen pár akad. Az első évben még nyugodt az ember, hiszen nem sikerülhet minden rögtön, az túl szép lenne. Aztán elkezd aggódni: mi van, ha valami probléma van valamelyikünkkel? A második év után jönnek az első, még inkább csak tapogatózó jellegű vizsgálatok – biztos, ami biztos, zárjuk ki a kellemetlen lehetőségeket (vagy bizonyosodjanak be, mert még az is jobb, mint a tehetetlen várakozás).

Azután jön a teljes kivizsgálás, a tehetetlen düh, az elkeseredett próbálkozás, a kísérletezés bármivel, ami egy kis reménnyel is kecsegtet. Na, ezt a fázist szerencsére mi már megúsztuk: mielőtt idáig juthattunk volna, végre megjelent a két csík, kicsit halványan ugyan, de felismerhetően, aztán meg a boldog-aggódó várakozás. Nem örülünk-e túl korán – az első hetekben még bármi megtörténhet, inkább várjunk, nehogy a végén még nagyobb legyen a csalódás…

De nincsen csalódás, és lassan kezdjük elhinni, hogy igen, sikerült egyesíteni a sejtjeinket. Azért még mindig ijedt az ember, vagyis inkább fél, mert az ördög nem alszik. A széltől is óvjuk a kismamát vagy inkább semmitől se, mert már most strammnak kell „nevelni” a gyereket? Aztán meg a rosszullétek, az orvosságok nélkül átvészelt megfázások – megint a sok aggodalom.

De mégis inkább a felfokozott várakozás. Az idő egyszerre cammog és rohan. Fiú lesz, tudjuk meg, bár mindketten lányosak vagyunk, de mindegy, csak gyerekből legyen meg egészséges („Csak egészség kell meg beteg…” – ahogy egy orvos ismerős megfogalmazta egyszer). A rosszullétek elmúlnak, de nő a pocak, és a kölök már most annyit mozog, mint egy marék sajtkukac. Jönnek a nevek (fiú még nincs betárazva): Mátyás, Benedek, Márton. Aztán ez marad, Marci az, akire innentől fogva várunk.

Az idő fogy: várjuk, mikor telik már le a kilenc hónap, és rettegünk, mi lesz utána. „Még sok idő van” – mondjuk várakozóan és szorongva. Az elintézendők egyre szorongatóbbá válnak, de „még sok idő van”. Aztán kiderül, hogy nincsen sok idő, sőt semennyi sincs, mert a gyerek siet, nem érdekli a naptár, vagy talán csak Mérleg szeretne lenni, mert nem kedveli a Skorpiót…

Úgy tűnik, elfolyt a magzatvíz, de a fájások nem indulnak be – értekezünk hát az internettel, mi történhetett (barátaink utólagos harsány derültségére). Irány a kórház, el kell indítani a szülést. Kapkodva pakolás, sürgős ügyek intézése (egy kismama, aki szülése kezdetekor dolgozni próbál), majd várakozás, álmatlanság, vizsgálatok, infúzió, lassú belerázódás, több infúzió, antibiotikum, vajúdás, fáradtság, vajúdás, fájások, vajúdás. A gyerek jól bírja, jobban, mint mi. Tágulni vagy nem tágulni – az itt a kérdés… Kényszerpihenő, másfél óra szusszanás, azután minden kezdődik elölről.

A szülés harmadik napja már az önkívület határán ér bennünket. Tágulás már van, de tolófájások nincsenek. „Nyomjon, kismama, különben soha nem születik meg ez a gyerek!” Egyszerre gyűlölöm az orvost, aki tovább hajszolja a végkimerülés szélén álló kedvesemet, de bízom is benne, hiszen ki másban bízhatnék… Huszonkilenc óra után konstatálják, hogy nem megy. Műtét: megkönnyebbülés és szorongás hullámokban. Tudom, hogy a „császár” már rég rutinműtét, de én láttam, milyen állapotban vitték be altatni a feleségemet. Négy óra ötkor Marci felsír. Kihozzák, és vele lehetek, amíg be nem fejezik az operációt. Még felfoghatatlan, hogy ő a mi gyerekünk, és az öröm nem is lehet felszabadult, hiszen még mindig ott motoszkál az aggodalom.

És vége: minden rendben van, mindenki egészséges – a lehetőségekhez képest, természetesen. Jön az elmaradt ügyek menedzselése, rohangászás, nemalvás („Most aludj, amíg még lehet!” – könnyű azt mondani). Meg persze a várakozás, hiszen csak néhány nap, és beköltözik hozzánk, akit annyira akartunk. A kezdő apa élete csupa rettegés – de nem cserélném el senkivel semmiért: bömbölhet, elveheti az időmet, lepisilhet, megbetegedhet, lehet akárhány ujja, összetaperoltathatja magát, de végre itt van közöttünk…

Rovat: