A szepességi és a bányavárosokban, a gótikus templomokban, a reneszánsz harangtornyoknál, a szász polgárházak és a nemesi paloták előtt éreztem a fények ódon játékát és a középkor csodás levegőjét, ugyanakkor egyszerre járt át a múlt ábrándos hangulata és a sárga irigység.

Ha az azonnal adódó „Nálunk miért nincs ilyen emberkéz művelte csoda, mikor ugyanabban az országban éltünk?” kérdésre keressük a választ, a történelmet kell segítségül hívnunk. A tatárjárás keményen érintette – az inkább falvakban élő – magyar (+ székely/kabar) és szláv, valamint a XII. századtól – a városokat felvirágoztató – szász (akik többségében ugyanúgy nem a szász germán népcsoporthoz tartoznak, mint ahogy a magyarországi svábok sem a svábhoz, de ez egy másik történet) lakosságú Szepességet. A városok elpusztultak, de a népesség többsége a Görgeyek (az Artúré éppen úgy, mint Mikszáth Fekete városának alispánja) ősének vezetésével az Alacsony-Tátrába menekült. (A Menedék-kőről és a Vörös-kolostorról a következő cikkben részletesen).

Ez a pusztítás egyben azt is jelentette, hogy immáron a gótika jegyében építhették újra városaikat, amit (pl. Lőcse esetében) tudatosan terveztek védhetőbb helyre. Így szinte minden szepességi város magja egy ovális főtérből áll, amelynek közepén helyezkedik el a városháza és a templom, az utcák pedig erre merőlegesen futnak a városfalig.

A bányavárosokban kicsit más a helyzet, hiszen a domborzati viszonyok alapvetően mások. Gyakran a nagyon gazdag arany-, ezüst-, rézbányák közvetlen közelében – néhol egyből az akna bejárata elé – építette házait a kezdetben kizárólag német lakosság, így még a mi veszprémi dombokhoz szokott lábunk is hamar elfárad Beszterce-, Körmöc-, de leginkább Selmecbánya utcáin. (Jellemző, hogy ezeken a településeken pl. a focipálya elhelyezése is – megfelelő méretű sík terep hiányában – komoly gondot okozott.)

A természet adta kincseket kitermelő bányászok, és a földrajzi fekvést ügyesen kihasználó kereskedő polgárság révén gyorsan gazdagodó városok hamar a magyar királyok kedvencei lettek. Ez a csillogás vonzotta azonban a huszitákat, az erdélyi fejedelmeket, Thököly és Rákóczi kurucait is, a legnagyobb szerencse azonban, hogy a törökök nem tudtak idáig eljutni.

Egy település gazdagságát a templomok mutatják a legnyilvánvalóbban. Az első, ami feltűnik, hogy a XV-XVI. században akkora harangokat vásároltak a városok, hogy nem bírta el a kecses gótikus templomtorony, ezért külön épületet emeltek csak a harangnak. Nagy kár is lett volna, ha a torony beszakad a templomba, hiszen így tönkretette volna az Európában ezen a környéken leginkább fennmaradt gyönyörű szárnyasoltárokat. Szinte hitetlenkedve néztem a törikönyvből vagy a Nemzeti Galéria reprodukcióiból ismert képeket, szobrokat élőben, eredeti helyükön, ahova 600 éve szájtátva jár a bámuló emberfia.

Ezeket a városokat inkább németek építették, mint magyarok vagy szlovákok, most azonban Kelet-Szlovákia ezen területein már ez utóbbiak is kisebbségben vannak. A deportált zsidók, az elűzött szászok és a kitelepített magyarok, majd a megszűnő bányászat miatt inkább nyugatabbra költöző szlovákok helyét jórészt az a cigányság foglalta el, amelynek letelepítéséről szóló első oklevelet éppen ezen a környéken adta ki Zsigmond királyunk. Elképesztő szegénységben, valóban középkori körülmények között, nagy tömegben élnek az egykor virágzó városokban és falvakban. (Sajnos volt olyan látnivaló, amit azért nem néztünk meg, mert nem volt ajánlatos a kocsit elhagyni.)

A múlt szépségeit azonban még a sanyarú jelen sem tudja elhomályosítani. Különösen, ha azokról a természeti csodákról van szó, amit a következő cikkben ismerhetnek meg olvasóink.

Kapcsolódó cikk: Felvidéki utazás I. - avagy izgalmas időkben izgalom nélkül