A beavató színház szerepe szerint olyan színházi foglalkozás, melyben a nézők (diákok) az előadást nézve, azt értelmezve bepillantást nyernek a színház, mint művészeti ág világába. A Pannon Várszínház Szophoklész Antigoné című drámáját kívánja a fent vázolt módon színpadra állítani. Amit művel a Pannon Várszínház, az nem rossz, de ahogyan teszi!

Van itt sok mindenféle jó: szó esik a görög színházról, drámáról, színháztörténeti érdekességek hangzanak el, megmagyaráztatnak fontos fogalmak: konfliktus, katarzis, világítástechnikai bemutató tanúi lehetünk, és nem utolsó sorban látunk jeleneteket az Antigonéból. A foglalkozás házgazdája Vándorfi László.

A beavató színházi előadás (kétszer 45 percre tervezve) elején 25 percet beszél…, ezalatt halálra unja magát bárki, pláne egy középiskolás diák. (Rá is tör a köhögőroham a közönségre, valami járvány terjedhet az épület falai közt.) Megnézzük a darab első jelenetét, mely Vándorfi szerint a világirodalom egyik legjobban megírt első jelenete. (Van-e rálátása bárkinek vitatkozni?) Ezt követően a jelenet „fejtése” következik, mely során a diákoknak kellene megnyilvánulni, vajon értették-e, miről szól ez a jelenet. (Persze nem értették. Én sem értettem volna, ha nem ismerném a darabot. Sőt, a jelenet elején még a szöveget sem lehetett jól érteni.) Mivel ezt a rengeteg nézőt nem lehet bevonni semmibe a színpadon állva, és senki sem fog jelentkezni a kérdésekre (de időt sem hagynak nekik), így Vándorfi maga mondja el, miről is akart szólni ez a jelenet…

És ez így megy a továbbiakban mindvégig. A diákok egyáltalán nem aktív résztvevői az előadásnak, csupán figyelői egy demonstrációnak, mely beavató színház névre hallgat. Bele se nagyon avatódnak az alkotási folyamatba. Kész értelmezéseket látunk megjelenni, kész figurákat. Egy szerep sokféle eljátszhatóságára példát csak a darab végén látunk, mikor a Hírnök beszámol Antigoné haláláról, azt a szövegrészt kétszer játssza el Egyed Brigitta, egyszer „normálisan”, egyszer pedig amatőr, laza, „mesteremberes” stílusban. Ezzel meg is kacagtatva a közönséget, s mindenki elégedetten távozik a színházból, hisz végre 1,5 óra unalom után röhögtek végre egy kiadósat. (Ami tanári szemszögből nem öröm, hiszen ne „csúfítsuk” már el az Antigonét ilyen alpári komédiázással. Hogy mit csúfítunk el, és miért ne tegyük, az más lapra tartozik, a sznob értelmiségi illúziók világába.)

Sokszínű, dicséretes próbálkozás, nem igazán jól megvalósítva, sok-sok javítandó hibával. Ha valaki nem tanulta-olvasta már a darabot, akkor nem is igen értette meg, hogy miről szól az előadás. Ha meg ismeri, akkor igazi színházi élményt nem nagyon kap. És van sok más apróság, ami szemet szúr. Például a Kar szerepe: hiába próbálják megmagyarázni, hogy most épp kinek a szemszögéből ítél, vagy éppen miért van a színpadon, akkor sem egyértelmű és tisztázott kérdés, hogy minek vannak, és mit csinálnak a színpadon.

Szó esik a darab kétféle fordításáról, felolvastatik a híres „Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb” kezdetű kardal, ámde maga a csodálatos szó, mely görögül kétféle jelentést hordoz (csodálatos és félelmetes) nincs megmagyarázva, ezzel értelmét veszti a szöveg. És sok egyéb más olyan apróság, amivel kapcsolatban egy színházzal foglalkozó vagy akár drámapedagógiában kicsit is jártas, akár gyerekekkel foglalkozó embernek feltűnik, hogy mennyi minden kijavítandó dolog lenne ebben a produkcióban.

Mindezeket elfelejtve nem rossz próbálkozás az Antigoné beavató színházi előadása. Csak most már arról világosítson fel valaki, hogy miért pont Szophoklész Antigonéját kell tanítani 9. osztályban a gyerekeknek, mikor semmi közük hozzá, sőt, sok felnőttnek sincs köze a darab problematikájához egyáltalán. Akkor már miért nem az Oidipusz királyt? És miért nem olyan színházi előadásokra hurcoljuk diákjainkat, ami élmény, játék, újság, hogy leessen az álluk, hogy „jé, így is lehet ezt csinálni”?