Van úgy, hogy annyira elmondanánk valamit. Aztán elképzeljük, hogy hogyan tennénk, pontosítunk, bővítünk, gondolkodunk. Mire mindent frankón kitalálunk, az egész felesleges hülyeségnek tűnik. Közhelyesnek. Elcsépeltnek. Főleg most. Már utálom a híreket. De lehet, hogy csak velem van a baj, mert valójában valami tényleg történik.

Na mindegy, jobb, ha maradok annál, ami velem megesett. Megesik. Hetente. Naponta. Mert szerintem az embert ezek a kis dolognak tűnő izék nagyon is befolyásolják.

Buszon

Ötvenes, elhízott, szőkére festett, zsíros hajú nő. Műbőr kabátban, susogós melegítőalsóban, rekedtes, megfáradt hanggal. Átlósan mögöttem ül. Ide érzem a szájszagát. Mióta felszálltunk fennhangon beszél:
– Ha tudtam volna, hogy a férjem bántja a leányt, hogy hozzányúl, akkor… De nem gondoltam az uramról, gondolhatja. Nézze, ezen a kislánykám van, a barátjával. Nem, nem az ételtől hízott meg, hanem a gyógyszerektől. Ne haragudjon, hogy ennyit beszélek! De tudja, annyira egyedül vagyok. Mondtam a kislányomnak, hogy hozzám költözzenek. Két szoba, konyha, vécé, fürdő. De a barátja most rá akarja beszélni, hogy menjenek el az apjához. Ha tudtam volna akkor… Most nem azért, nem akarok én közéjük állni, de nehogymᒠneki adják ki a kislányomat! Én akkor nem gondoltam volna, hogy hozzányúl a gyerekhez. Jaj, ne haragudjon, hogy ilyeneket beszélek, de tudja egy kis fehér macskám van csak. De már nagy. Egy emse. Meg van még két fekete, meg egy szürke, de azokat csak én etetem. Kanok. Az a kis fehér velem alszik, képzelje! Az bebújik mellém aludni, ha kimegyek a vécére, a vállamra mászik! Olyam kis ragaszkodó… szóval most öt macskám van. Csak eltörik a lábukat valahogy. Marják őket a szomszédok, tudja? A két feketének is el van törve a lába. Meg a szürkének. De azok nem az enyémek. Jaj, már itt vagyunk? Ne haragudjon, hogy ennyit beszéltem. Ez már Almádi? Az ott a buszpályaudvar? Bemegyünk? De jó kis busz ez! Háromnegyed nyolc van, hol is a rendőrség? Tudja, fél tízre kell mennem. Ez itt?! Na mindegy.

Összetört

Csak beszélgettünk. Közben mentünk, hazafelé. Aztán egyszer csak megpördültünk, útjelző kivisz, árkon át, bokorra fel, seggel. Összenézünk. Ez nem velünk történik. Emberek jönnek, kihúznak, kitolnak. Mosolygós idegenek. Öt percen belül megint az úton vagyunk. Az egyik srác arról faggat, hogy jó autó-e a C4? Ja, bazze, hiszen élek! A picsába. Tényleg élek!

Búcsúzóul még valaki megsimogat. A hátamat. Angyali érintés. Bassza meg, meghalhattunk volna! Kezemben a rendszámtábla, és azon merengek, hogy elég volt-e egy köszi, és hogy milyen rendes emberek voltak ezek! Mert ugye nem álmodtam? Nem. Remegek hazáig.

Sárkány

Bábszínház. Kalandjáték. Dolgozom. A kissrác nagyon vagány. Elálló fülek, kendő a nyakban, kekiszínű mellény, zsebes nadrág, bakancs. Csípőre tett kézzel áll előttem. Mondom neki, hogy Zsizsi vagyok, a darázs, aki segít legyőzni a sárkányt. De meg sem hallja. Egy mondatot ismételget: de hol a sárkány? Mondom, hogy az ajtó mögött, és ha csendben bír maradni, majd meghallhatja, ahogy horkol. Várunk. A légy zümmögését is hallani. Aztán a kolléga horkant egyet. A gyerek elsápad. Na jó – mondja –, én inkább visszamegyek a Péterért. Aztán elrohan arra, amerről jött. Esélyem sincs megállítani. Elindulok a sárkányom felé, kilépek az ajtón, mert tudom, hogy a másik irányban, a célnál, a folyosó végén áll egy férfi. Valahonnan tudom, hogy Péter. Szólok neki. Pár perc múlva jönnek, a gyerekkel. Újra, elölről. Péter könyörtelenül áttolja a kissrácot az ajtón a sárkányhoz. Nem kell beszarni. Nem kell fosni. Ennyire egyszerű.