Milánóról mi jut eszünkbe? Elsősorban a makaróni, de rögtön utána a Scala, a milánói operaház. Erről meg akár Rost Andreára is asszociálhatnánk, hiszen ő már énekelt ott – olaszoknak olaszul olaszt. De Rost Andreáról meg az egyetemi aula ugrik most már be, mert itt láttuk szombat este. Kis őszi ünnepi játékok nekünk…

Fura dolog 14–15 éves gyerekekkel a művészet csodájáról beszélni. Arról, mit jelenthet az, amikor szembekerülünk valamivel, ami lenyűgöz bennünket, egyszerre tipor a földbe és emel a mennyekbe. Például amikor belépünk egy katedrálisba. Monumentális és egyben harmonikus; céltalannak tűnik, de zsigereinkben érezzük, hogy az egyetlen igazán értelmes dolog a világon. „Változtasd meg élted!” – írja Rilke egy csonka Apolló-szobor hatására, és tudjuk, hogy igaza van: a művészet átformál bennünket.

A szimfonikus zene a muzsika katedrálisa. Amikor több tucat hangszer szólal meg valami földöntúli harmóniában, csak állunk, és felfoghatatlanul érezzük a művészet csodáját. Volt egy ember, aki ezt a pillanatot megálmodta, és rengetegen dolgoztak keményen, hogy az álom néhány röpke perc vagy óra erejéig valósággá válhasson, hogy én, a hallgató eljuthassak a művészi élményig.

Rost Andrea jobban néz ki a plakátokon, mint élőben, de a hangja így határozottan szebb. Kicsit szégyellhetjük is magunkat, hogy nincs igazi koncerttermünk, hogy ilyen botcsinálta helyszínen kell találkoznunk vele és mindazokkal, akik olyan kulturális élményt hoztak életünkbe, ami ritkán adatik meg egy kisváros polgárainak: Molnár Levente énekessel, Héja Domonkos karmesterrel és a Danubia Szimfonikus Zenekar tagjaival. Persze ha lenne koncerttermünk, talán nem is lennének olyan ritkák ezek a pillanatok…

Mit lehet írni egy ilyen koncertről? Fel lehetne sorolni az elhangzott áriákat és duetteket, lehetne szavakat keresni az élmény leírására, lehetne belekötni apró hibákba, ha találnánk ilyeneket. Rost Andrea például talált, és ezért meg is ismételte egy ária felét. Vagy lehet, hogy csak szereti ezt az áriát, és okot keresett, hogy még egyszer elénekelhesse. Kit érdekel mindez? Az az érdekes, hogy néhány százan ott voltunk, és hallottuk, és sajnáljuk azokat, akik nem lehettek jelen.

Mészáros Zoltán, az est szervezője elmondta, hogy sorozatban gondolkodik, más hasonló rendezvényeket is tervez. Ezt igen jó kezdeményezésnek tartom, mert fontos, hogy az ilyen színvonalú klasszikus és modern zene elérhetővé váljon a városlakók számára. Persze ehhez megfizethető jegyárak is kellenek, hogy valóban a többség részesülhessen mindebből. Ehhez meg bőkezű szponzorok kellenek. (Apropó, erről jut eszembe, hogy az est egyik támogatója, a Herendi Porcelánmanufaktúra éppen közös kiállítást bonyolít egyik legnagyobb vetélytársával, a meisseniekkel. Aki teheti, látogassa meg a Magyar Nemzeti Galériában, hiszen itt is szűkebb régiónk egy büszkeségéről van szó.)

Éppen a koncert napján hallottam egy megható történetet egy romló hallású bácsikáról, aki a tökéletes hallókészüléket keresi, de nem találja – mivel tökéletes hallókészülék, ami minden szempontból a természetes hallás élményét nyújtaná, nem létezik. A bácsikának azért kellene ez a nemlétező szerkezet, mert a zenét szeretné visszakapni. Miután saját bevallása szerint mindent elveszített, ami fontos lehetne számára, ez az egy vágya maradt. Szombaton közelebb kerültünk megértéséhez, hiszen mi részesülhettünk a zene csodájából a lehető legmagasabb színvonalon.

(Egy szubjektív és zárójeles jegyzet az írás végére… Az aulába menet láttuk, hogy éppen elkezdődött a színházi előadás, hazafelé pedig népes csoporttal találkoztunk, akik a várból jöttek lefelé a Veszprém Város Vegyeskarának koncertjéről. Jó volt azt érezni, hogy Veszprémben zajlik a kultúra, van miből válogatnunk, és az embereket érdeklik ezek a rendezvények. Az már csak hab a tortán, hogy aznap a Megyei Könyvtárban a népmese napját tartották színes rendezvénycsokorral a kisebbek számára. Mindent összevetve kellemes kultúrszombatunk volt.)