Nem úgy van az, mint ahogy volt vagy lehetett, esetleg lehetett volna. A szlovákiai diáklány mellébeszél, különben is, a könnyei eltorzítják látását, biztos akkor is sírt, amikor mintha megtámadták volna. De mégsem. Mert a tények önmagukért beszélnek. 8 napon túli sérülés, látlelet. Bizonyíték.

Oly korban élünk, ahol már nem csak a szónak, a vallomásnak, de a tényeknek sincs hitelük. Mindent mindentől meg lehet fosztani, relativizálni lehet. Az igazság lassan ideállá válik. A gondolat és az elv pedig foszló tüneménnyé. Pillanatszerűvé.

A magyar diáklányról lassan kiderül, hogy szlovák, akit magyar fiatalok vertek meg félelmükben. Valamilyen félelmükben, ami mindegy. A lényeg az, hogy mindig a magyarok problémáznak, provokálnak, szeretnének akár egy kis történelmi leírást találni a pozsonyi várban. Habsburg Ottó mondta egy előadáson egyszer kissé viccesen, hogy legyünk büszkék a szlovákokra, mert mi neveltük őket.

Lehet, hogy nekünk is el kellene egy kicsit gondolkodni? Politikai stratégiáról, kompromisszumról? Vagy az Uniótól várunk segítséget, ahol még fal választja el a katolikusokat meg a protestánsokat?

„Áldjon vagy verjen sors keze:/ Itt élned, halnod kell.”

Várnai László