Egy remekmű általában halhatatlan. De mi történik akkor, ha a kulturális emlékezet megfeledkezik egy-egy páratlan értékű alkotásról? Sorozatunkban olyan irodalmi műveket, filmeket, zenedarabokat, képzőművészeti alkotásokat mutatunk be és ajánlunk olvasóink figyelmébe, amelyek valamilyen oknál fogva, részben vagy egészen, ritkán jutnak el a közönséghez, vagy mert kihullottak a kulturális kánonból, vagy mert hazánkban egyszerűen nehezen hozzáférhetőek.

Vajon hányan vannak hazánkban, akik jól ismerik az amerikai képzőművészetet? Az amerikai kultúrával foglalkozó szakembereken kívül bizonyára kevesen. Egyszer egy barátom mutatott nekem egy albumot, amelyben az USA legismertebb festői sorakoztak, de ahhoz, hogy felfedezzem Ralph Albert Blakelock műveit, egy izgalmas regény elolvasása kellett. Paul Auster Holdpalota című könyvében tűnik ugyanis fel Blakelock neve, illetve rövid leírásokban néhány festményének egészen aprólékos elemzése, amelyek felkeltették érdeklődésemet. Mondanom sem kell, a hazai művészettörténeti albumokban hiába is kerestem. Az európai festészet óriási teret kap szinte minden kötetben, de amerikai piktorok mintha nem is léteznének. Pedig Blakelock bármelyik európai festővel felveheti a versenyt.

Ralph Albert Blakelock 1847-ben született New Yorkban. Tragikus életpályája a nehéz sorsú művészek panteonját gyarapítja. Orvos édesapja hatására ő maga is orvosnak tanult, de aztán hamarosan átnyergelt a festészetre. Nagy utazásokat tett az amerikai kontinensen, és néhány hónapig indián közösségekben is vendégeskedett. Ahogy kortársa, a kultikus Waldent jegyző Thoreau, ő is szívesen vonult el a természetbe, és az amerikai vadon látványa festészetének alapját képezte. Műveivel azonban nehezen ért el sikereket, feleségéről és kilenc gyermekéről kellett gondoskodnia, anyagi problémák gyötörték, 1899-ben pedig egy idegösszeomlás következtében teljesen megromlott az elmeállapota, skizofréniája miatt szanatóriumba került, és nem vett a kezébe többé ecsetet. Élete utolsó éveiben Holdfény című képe mégis példátlanul magas áron kelt el, s ez valamelyest javított családja anyagi helyzetén, ő maga viszont elszegényedve, magányosan halt meg 1919-ben. Blakelock életműve mára az amerikai képzőművészet egyik legfontosabb része lett. Elsősorban a tájképfestészet terén jeleskedett, de munkáinak semmi köze az impresszionizmushoz, jellegzetes stílusa sokkal inkább a halálromantika borongós, melankolikus, képi szimbólumokkal terhes világának gyökereiből ered, ami készítőjük belső világáról árulkodik. Blakelock tájképei szinte mindig sötétek, az erős, markáns sárgát és vöröset, meg a barna és a fekete árnyalatait kedvelte. Nem lehetett vidám ember, de ez a mélységes szomorúság és depresszió kiváló alkotásokkal ajándékozta meg a festészetet. Képein gyakran az amerikai indián múlt természetközeli életképei elevenednek meg, amelyről könyvében Auster narrátora azt írja, számára ezek a művek az érintetlen, fehér ember előtti ősi amerikai földet jelenítik meg.

Legközelebbi európai rokona a szintén kissé elhanyagolt Caspar David Friedrich. Ahogy a német romantika talán legnagyobb alkotójának művein, Blakelock vásznán is statikus módon ábrázolt tájak és staffázsalakok szerepelnek, ám a képek tárgya sohasem maga a természet, hanem a táj látványa mögött meghúzódó, a tájba projektált lélektani állapot, a színekből és formákból áradó melankólia. Aki vonzódik az európai romantika baljós holdfényről, mélabús alkonyról felismerhető hagyományához, és megnéz néhány Blakelock-festményt, szinte biztosan az amerikai festő szerelmese lesz. Megismeréséhez az angol nyelvű albumokon és Abraham Davidson szintén lefordítatlan 1996-os monográfiáján kívül egyetlen célravezető módszer az internet. Na és persze nagyon naivan reménykedhetünk abban is, hogy egyszer majd a Szépművészeti Múzeum vendégkiállításán eredetiben megismerkedhetünk vele.

S ha már Amerikánál tartunk, szeptember 11. kerek évfordulójának emlékére hadd említsek meg egy szerintem szintén fontos, de kevés figyelmet kapó amerikai zeneszerzőt és karmestert. Nyilván sokan látták már a hollywoodi filmekben, amint július-4-én, az USA legnagyobb nemzeti ünnepén az utcákon hatalmas tömeg verődik össze, a háttérben pedig katonai egyenruhába öltözött rezesbanda húzza a talpalávalót. Nos, ha valaki eddig nem tudta volna, elárulhatom, hogy ez a bizonyos rezesbanda szinte kivétel nélkül John Philip Sousa amerikai zeneszerző pattogó ritmusú műveit játssza, s ha idehaza találkozunk az utcán egy magyar rézfúvós zenekarral, amint térzenével szórakoztatják a bámészkodókat, majdnem biztosak lehetünk abban, hogy az ő repertoárjukban is bőséggel akad Sousa-darab. Ha pedig még azt is hozzáteszem, hogy a Monty Python Repülő Cirkusza című sorozatban a neves amerikai komponista Liberty Bell című szerzeménye hallható főcímzeneként, akkor bizonyára sokak fülében megindul egy ismerős dallam.

John Philip Sousa 1854-ben született Washingtonban, és legfőbb hobbija a zeneszerzésen kívül mindvégig saját patriotizmusa volt. 1932-ben bekövetkezett haláláig számos szimfonikus költeményt, operettet, illetve katonai indulót írt és adott elő saját zenekarával. Művei közül ma legtöbbet világszerte mégis kitűnő hangulatú katonai indulóit játsszák, amelyek közül kiemelendő az amerikai lobogó indulója, The stars and stripes forever címmel. Jómagam egy remek kis válogatással rendelkezem Sousa műveiből, amelyet még a Nimbus Records adott ki 1988-ban. Természetesen nem érhet Mozart nyomába, de hihetetlenül szórakoztató zenei univerzummal ajándékozza meg hallgatóját.

Amikor az iraki offenzíva után a berlini filmfesztiválon megkérdeztek néhány értelmiségi fiatalt, mi a véleményük az amerikai kultúráról, legtöbben csak csóválták fejüket, miközben Bush elnökre, a McDonalds-re, E.T.-re és Britney Spears-re gondoltak. Aztán amikor a riporter említette Hemingway, Gershwin és Cassavates nevét, szinte mindannyian szégyenkezve gondolkodóba estek. Legutóbb Bollobás Enikő nemrégiben megjelent kiváló amerikai irodalomtörténete döbbentett rá arra, mennyire sokszínű és izgalmas az amerikai kultúra. Mert írásomat szívesen folytatnám olyan amerikai költőkkel és írókkal, akikről Magyarországon legfeljebb az amerikanisztikusok tudnak. Talán majd legközelebb, addig is merüljünk meg Blakelock képeiben, és ha már kellőképpen ránk tört a melankólia, utána hallgassunk egy kis vidám Sousa-rezet!