Nem érezné jól magát ebben a pénzelvű, a kultúrát politikai konccá degradáló, kicsinyes világban. Nem kedvelné őt a hivatalos közeg, a döntnökök világa sem. Hiszen egy szókimondó ember, aki irtózik a középszertől, mindig veszélyes, kényelmetlen a hatalom számára.

Latinovits Zoltán 75 éve született, 30 éve halt meg. Amíg élt, nehezen viselték az akkori világ urai. Nehéz ember volt. Mindig a tökéletesre törekedett, mindig kimondta a véleményét. Nem az „uram-bátyám-elvtárs” kapcsolatok mentén élte az életét, őt csak a tehetség érdekelte. Alkotni, dolgozni szeretett volna. Rendezni. Ezt Pesten nem tehette, ezért lejött Veszprémbe, ahol bizonyított. De innen is menni kellett neki, egészen Balatonszemesig.

Ma már szeretik, elismerően írnak róla, magasztalják, sőt dicsőítik. Mai világunk döntnökei beismerik, mi elpazaroljuk a tehetségeinket, nem támogatjuk, nem értékeljük őket, csak akkor, amikor már késő. Gyönyörű felismerés. De csak ennyi, hiszen ők nem változnak, mindig ugyanúgy reagálnak a világra. Féltik a pozíciójukat, békés, általuk szigorúan ellenőrzött világukat. És nem engedik, hogy bárki rávilágítson a hibáikra, bárki kinevesse őket, bárki megmutassa, mi az igazi tehetség. Nekik Latinovits PR-fogás, szereplési lehetőség. (Itt nem a színházra, mint szervezőre gondolok, hanem a színházi világot, a kultúrát fentről irányító, igazi döntési helyzetben lévő személyekre.)

Latinovits ma nem érezné jól magát, mert a pártos kultúrközeg liberális vagy nemzeti címkével szeretné megbélyegezni. Szerintem ő most is „csak” Latinovits szeretne lenni. Azonban ez ma nem járja. Aki nincs velünk, az ellenünk van – hangzik ma is az örök életű közéleti sláger. Ha valaki független, a maga útját járó értelmiségi akar lenni, az nem járja. Az veszélyes, hátha még másoknak is megtetszik ez a fenemód nagy szabadság. Az a jó munkatárs, akit le lehet darálni, akit be lehet állítani a sorba. Középszer, gumigerinc kerestetik!

Latinovits nem lenne „tehetséges”, „okos” ember. Mert nem hallaná a kereskedelmi idők szavát. Nem adná el magát reklámokba, szappanoperákba, ő színházban, kultúrfilmekben gondolkodna. Tán csak a beszélgetős műsorokban örülnének neki, mert végre eredeti figura lenne, aki kimondja a véleményét. De őt – vélhetőleg – ez a szerep dühítené.

Mit kezdene ezzel a világgal Latinovits? Nekimenne, rombolná, próbálná a maga igazát bizonyítani, helyét keresné. Lassan, lassan elmagányosodna, befordulna. Maradnának az átpoharazott, barátokkal átbeszélt világmegváltó éjszakák, majd a kijózanító, őrjítően elutasító valóvilág.

Pedig szükségünk van rá. Nem egyre, hanem százra, ezerre. Mindenkinek egy kicsit Latinovitsnak kell(ene) lenni. Akkor értelmes emberek értelmes munkákat végeznének. A buta kicsinyeskedés helyett az értelmes együtt munkálkodás venné kezdetét. A szlogenek mögött tartalom is lenne. S lenne végre színháztörvényünk, és gondoskodnánk művészeinkről.