Már tavaly is részt vettem a Szent Mihály bazilika orgonaestjeinek egyikén, és most is az volt a tapasztalatom, mint akkor: a közönség túlságosan gigantikus áhítattal lép a templomba, mintha misére érkezne, nem is hangversenyre. A padsorokban gondterhelt, elmélyült arcok láthatók, akárha valami plébánosi dörgedelemre vagy az utolsó ítéletre várnának.

Aztán szerencsére jön az orgona egész templomot betöltő hangja, amely úgy szól, akár egy mennyei monstrum, mintha sok száz angyalka hangos kórusa volna, közben pedig sorjáznak a remek zenedarabok – és szerencsére a hallgatóság feloldódik, végül még tapsolni is mer. A változatos műsor Bach G-moll fantáziájával és fúgájával kezdődött, nagyon határozottan és erőteljesen, amit aztán a szép fúga ellenpontozott rendkívül finoman, minden fület igazi zenei élményben részesítve. Ezután a Hóvirág énekegyüttes következett néhány zsoltárral, köztük Mozart Ave verum című szerzeményével, majd Teleki Miklós orgonamágus Liszt és Lehotka egy-egy darabjával folytatta.

Ahogy tavaly, most is elcsodálkoztam Lehotka invenciózus zeneszerzői teljesítményén: a Francia szvit pazar alkotás, amolyan posztmodern orgonamű, dallamos és könnyű, talán blaszfémiát követek el, de állítom, hogy némely részletében Jean-Michel Jarre és Vangelis számaira emlékeztetett. Ezután ismét a Hóvirág énekegyüttes következett, tőlük Kodály Akik mindig elkésnek című szomorú dala tetszett legjobban. Bár rám igazán döbbenetes hatással nem voltak, annyi bizonyos, hogy énekükkel színesítették a programot, kedves szigetként működtek közre az előadásban.

Az estet Mozart F-moll fantáziája zárta, erre vártam leginkább, abban bízva, hogy orgona és templom ide vagy oda, nyilván előmerészkedik ebben a közegben is a szerző közismert gyermeki játékossága. Így is történt, nem csalódtam. Bár a mű a 608-as Köchel-számot viseli, ami azt jelenti, hogy Mozart élete utolsó hónapjaiban írta, így súlyos kezdet és vég fogta keretbe, egyes elemeiben mégis olyan hatást keltett, akár a ragyogó zongoraversenyek.

Az estet egyébként Teleki Miklós rövid bevezetője nyitotta, melyben megköszönte a szervezőknek és a közönségnek, hogy egy egész előadássorozat keretében lehetőséget kapott Veszprémben is képességeinek bemutatására. A műsor végén aztán a közönség is belejött a hangos elismerésbe, amit a művész néhány bónusz zenei futammal hálált meg. Így végül a kezdeti templomi légkör átalakult igazi koncerthangulattá. Ha hinnék egy transzcendens szubsztancia létezésében, mondjuk a katolikus vallás Istenében, talán azt mondanám, hogy ezen a hangversenyen ő maga is szívesen tapsolt volna.