Az emberi lustaság elleni küzdelem a politikatörténetben is komoly hagyományokra tekinthet vissza. A teljes, fél- és majdnemdemokráciák egyaránt alkalmazták a pozitív és negatív motiváció eszközeit. Ezekből szemezgetünk az alábbiakban.

Talán nem meglepő, hogy a legrégibb ösztönző erő a szavazatokért adott pénz, mindez természetesen az ókori Görögországban. A cserépszavazás (osztrakiszmosz) intézményét Kleiszthenész vezette be Kr. e. 508-ban, alapvetően a zsarnokságra törők száműzésére használták. Nevét onnan kapta, hogy egy cserépre véshette a szavazó – az előzetesen meghatározott jelöltek közül – a száműzendő nevét, majd azt leadta, ezért a fáradtságért pénzt kapott a várostól, és ha volt legalább 6000 szavazat, akkor a legtöbbször szereplő név birtokosának 10 évre el kellett hagynia Athént.

Persze ne azt gondoljuk, hogy ennyire féltették az athéniak a „türannosz aspiránsoktól” a demokráciát (legalább kilenc osztrakizálásról tudunk), egyértelműen arról volt szó, hogy a városi politikusok így iktatták ki politikai ellenfeleiket. A neves Themisztoklész és Periklész is többször élt ezzel a fegyverrel, előbbit magát is így száműzték egyszer vetélytársai. Amióta egy kút mélyéről előkerült mintegy 200 darab, éppen Themisztoklész nevével előre gyártott (!) cserép, azt is tudjuk, hogy a csalás a választással egyidős.

Maga az intézmény megszűnése is tanulságos történet: Kr. e. 417-ben a Spártával való kapcsolat határozta meg leginkább az athéni politikát, ahol a békepárti Nikiász és a háborút támogató Alkibiadész küzdött a hatalomért. Azonban mindketten féltek attól, hogy rossz eredmény esetén 10 évre kiesnek a politikai pikszisből, ezért kiegyeztek, és egy Hüperbolosz nevű – amúgy is népszerűtlen – demagóg ürge esett a cserépszavazás áldozatául. Az athéni polgárokat annyira meglepte az eredmény, hogy úgy megrendült bizalmuk az osztrakiszmosz intézményében, hogy soha többé nem használták.
(Szomorú aktualitása a történetnek, hogy van olyan politológusi vélemény, miszerint annyira hiteltelenekké váltak a jelenlegi magyar politikusok – mindkét oldalon! –, hogy a választók csak egy a választásoktól való teljes – tudatosan vállalt – távolmaradással tudnák sterilizálni a magyar közéletet.)

A római köztársaságban is gyakoriak voltak a lefizetések, de itt már sokkal gyakrabban jelent meg a fizikai erőszak is, egyre többen mentek félelemből szavazni. A középkor egy időre szüneteltette a demokráciára hasonlító rendszereket, az újkor azonban fellendülést hozott ezen a területen is. A közvetlen pénzjuttatás ekkor már nem volt annyira etikus, és kishazánkban inkább a Jókai és Mikszáth írásaiban is kitűnően megjelenített zabáltatással, piáltatással, több napos mulatozással szereztek a jelöltek híveket, illetve gyalázkodással, provokált verekedésekkel tántorították el az ellenfél szavazóit. 1848 nyarán az immáron országos népszerűségre és hírnévre szert tett Petőfi Sándor szülőföldjéről nem jutott be az országgyűlésbe, pontosan azért, mert ellenfele a fenti „eszközöket” kitűnően alkalmazta. Így lett a márciusi forradalom hőse szláv kém, aki az orosz cárt akarja Magyarországra hozni, sőt kis híja volt, hogy verést is kapjon.

A fejlettebb demokráciákban előforduló negatív motivációra jó példa az a svájci gyakorlat, miszerint aki nem volt jelen a felemelt karddal történő szavazáskor – hacsak nem volt komoly indoka, pl. ágyhoz kötő betegség vagy elhalálozás –, annak pénzbüntetést kellett fizetni a kanton kasszájába. Ezt a módszert a XX. század során több nyugat-európai ország átvette, nőtt is a szavazási kedv. A szocialista Kelet-Európában produkált átlag 95 % fölötti részvételi hajlandóságot is a büntetéstől való félelem indukálta, bár itt nem pénzbírságra lehetett számítania a távolmaradóknak…, de ugye ezt a történetet ismerjük. (Feltéve, ha egyáltalán választásnak lehet nevezni azt, ahol csak a Hazafias Népfront jelöltje indul…)

Ma már más a helyzet, mégis túl sok hasonló vonást vélek fölfedezni a jelenből, amikor a múlt példáin mosolygok.

És máris nem mosolygok…