Drága Pempo! Már jó ideje hiányzol. Nem tudom, mi van veled, és hová tűntél. Annyira szerettelek. Emlékszem a megismerkedésünkre, emlékezetes volt. Fent ültem a beton palánkon, piros Méta melegítőben, és vártunk Benneteket. Vártunk és vártunk. Átmászni még nem mertünk, nem tudtuk, kik laknak a palánkon túl, a fenyők között. Aztán egyszer csak megjelentél a háremed élén. Úgy, ahogy otthon, Dél-Amerikában tetted volna.

Peckesen vonultál a kancák előtt, ahogy egy hím lámától elvárja az ember… Hófehérke, Kamilla, no és a többiek. (Közülük talán Kamilla állt hozzám a legközelebb. Kicsit erőszakos, ám igazi egyéniség volt, a kancaság minden fortélyával.) Háremetek igazán lámás volt, veled (mint vezérhímmel) és az összetartással. Kancáidat óvtad mindentől. Más hímektől és ragadozóktól itt nem kellett tartanod, ám az idegen betolakodóktól annál inkább. Emlékszem, az első találkozásunkkor nem haraptál, nem rúgtál – ahogy azt esetleg az Andok vidékén tennéd –, hanem egy jól irányzott tömör zöld köpéssel tiszteltél meg. Először és utoljára.

A te gyapjad volt a legszebb. Csokoládébarna. És azok a hatalmas fekete szemeid. Gyönyörű voltál. Életem egyik legszebb pillanata volt, amikor pihenés közben közel engedtél magadhoz, egy kis fül- és kobakvakarásra. És puszit is tudtál már adni, ha nagyon akartad. Azóta sem tudom elviselni a lámagyapjúból készült cuccokat.

Az állatkerti tábláról megtanultam, hogy a „láma dél-amerikai állat, az Andok vidékének teherhordója, háziasított teveféléje…” – és nem ló meg zsiráf, aminek sok látogató titulált. Betanult szövegemmel sok vendéget kápráztattam el, és 10 forintokat kaptam idegenvezetői díjként. Jól éltünk, na, ott az állatkert egykori Szafarijában.

Belaktuk mi is ezt a kis Szafarit. Volt a Sziklás-hegység, ahol ittatok, a Fenyves, ahol egy fára ülőkéket szegeztünk, és onnan néztünk le az alattunk gyanútlanul sétálókra, no és rátok. De a legjobb hely a Nagyrét volt. Ideális hely a heverészésre, no és itt tudtatok szert tenni fűre, levelekre, zöldségfélékre, egyszerű kis miegymásokra. De mint a legtöbb láma, Ti sem voltatok válogatósok (Dél-Amerikában nagyon nincs is miből), nem játszottátok az életunt, sznob állatkertieket.

Emlékszem, Hófehérke 12 hónapos rejtegetés után világra hozta kislámáját. Akit nem tudtam igazán megismerni, mert akkor költöztettek el Benneteket. Pedig megnéztem volna, hogyan él anyja és gyermeke egy évig a lehető legnagyobb összhangban. Szerintem minden kancaláma ebben az egy évben a legszebb. Legalább is az itteniek akkor voltak azok.

Az első pillanatban féltem tőletek. De most már tudom, hogy nem is lehet olyan nehéz 4–5000 évvel ezelőtt háziasítani titeket, hiszen teljesen partiképes állatok vagytok. Okosabbak és bölcsebbek, mint mi. (Nem is csodálom, hogy kulcsszerepetek volt az Inka Birodalom sikerében.) Gyapjút adtok, juhnyájat őriztek, ha kell, és a gyenge túrázók málhásai vagytok. Legszerencsésebb esetben egyszerű házikedvencek. Fantasztikusak a lámák, no. De ezt mindig is tudtam.

Bele sem merek gondolni, hogy hol járhatsz most. Direkt nem látogattalak meg az új helyeden. Azt szeretném, ha örökre az a peckes, kedves, édesbarna láma maradnál nekem, aki csak egy palánknyira lakott tőlem.