Amikor Imre született, piszok nehéz idők jártak feléjük. Az anya már korábban is beteg volt, a szülés után nem is tért többet magához. Imrét a nővére vette a karjaiba, és próbált valami ennivalót szerezni, ami 1943-ban nem volt egy könnyű mutatvány. Persze a Lány talpraesett volt, mielőtt hazajött, éveket szolgált Pesten egy jó házban. Tizennégy évesen nem okozott neki problémát ellátni Imrét és a pár évvel idősebb Ferit. Csak az a rohadt háború nem tetszett neki.

Imre mindig a karjaiban volt. Nem merte letenni. Akkor sem, amikor a bombázások alatt a pincében ültek. Akkor sem, amikor az óvóhelyre rohantak, és egy vadászgép géppuskázni kezdte az úton kucorgó gyerekeket. A rettegéstől másnapra megőszült a Lány. És akkor is a karjaiban volt Imre, amikor a töltés túloldaláról lesték a rokonságot, ahogy kitelepítik őket új hazájukba. A Lány egy vidám lány volt. Sok mindent mesélt a két gyereknek. Emlegette a Fiút is, aki fattyú volt, aztán elkerült szolgálni valahova, és amikor hazajött, akkor fényes volt a cipője, de nem tudott normálisan lovaskocsit hajtani. Nevetséges, állította a Lány, egyáltalán nem nevetséges, mondta a Feri. Az hülye, aki nem tud kocsit hajtani. A Lány nem vitatkozott. Inkább énekelt. Sokat.

A Fiú az utolsó leventék között ment a frontra, olyan későn, hogy már Bécs alatt esett fogságba. Hosszú volt az út Ukrajnába. A tábor kemény hely volt. Fát vágtak, építettek. Nem éltek sokkal rosszabbul, mint a helyiek. Megvoltak. Aki gyenge volt, vagy annak látszott, azt hamar eltemették. Sokat szórakoztak a helyiekkel, különösen tetszett, ha azt a csöndes, bolond öregasszonyt bosszanthatták, akinek a viskója közvetlenül a tábor kerítése mellett állt.
Egyik délelőtt, amikor a kerítéshez közeli fa gyökerét forgatták ki, kis csontokat találtak. A kemény bakancsukkal az ügyesebbek vagy negyven méterre rúgták el a földes csigolyákat.
A bolond öregasszony közben eszelősen rikoltozott.
Aznap éjszaka a Fiú éjszakai munkára volt beosztva, s látta, ahogy az öregasszony a holdfénynél szedi össze a csontocskákat.
Ezek milyen állat csontjai? Kérdezte.
Nem állatok, a fiaim. Mondta a bolond öregasszony.
És mi lett velük, kérdezte a sok halált látott Fiú szenvtelenül. Megették őket. Mondta a bolond öregasszony.
Nem jutott jobb kérdés az eszébe: És mikor születtek?
1927-ben, mondta az öregasszony. Mint én, mondta a Fiú, és nem kérdezett többet, de segített összeszedni a csontokat.

Amikor öt év láger után, nem egészen 22 évesen leszállt a Keletiben a vonatról, akkor már javában épült itthon az új jövő. Azon azért csodálkozott, hogy miért terelik őket orosz egyenruhába bújtatott magyar katonák, de aztán rájött, hogy most már itthon ez a módi. Új szabásminták vannak érvényben. A sokat látott suhancok hangosak voltak, fegyelmezetlenek, jókedvűek, pedig egyik társuk a nagy örömbe bele is halt. Elaludt az indulás napján és többet már nem tudták felkelteni. Még idegen földön dobták ki a vagonból.

Egy tisztféle nekiesett a Fiúnak, hogy megfegyelmezze. Komolyan mondta, mert komolyan gondolta: Ha ő haragos, akkor tőle félni kell!

A Fiú közelhajolt a tiszt arcához: Mitől kell félni? Bezárat? Öt évet voltam lágerben. Volt, hogy két hétig nem ettem, napokig nem ittam. Vonatoztam marhavagonban. Aludtam hó tetején, halotton és hideg mocsárban. Mivel tud megfenyegetni? Mi az, amitől én, amitől mi még félhetünk?
A többiek ezek után a tiszt minden szavát igen mókásnak találták.
A tiszt röviden próbálkozott még, de aztán útjukra engedte az elcsendesedő suhancokat.

A Lány közben persze nagylány lett, húsz éves. Imre már nem ült mindig a karjaiban, Feri, a nagyobbik fiú elkerült Esztergomba, a kórházba, ahol egy nagyon emberséges boncorvos mellett felcserkedett. Ez a fiatal boncorvos adott neki egy ágyat a szertárban. Hát Feri ott aludt a formalinban eltett vízfejú csecsemők, májak és béka kinézetű torzszülöttek társaságában. Ha a Lány látogatóba jött hozzá, nem is szívesen időztek itt, a nagyon emberséges boncorvos ilyenkor betessékelte a saját szolgálati szobájába őket.
Aztán egyszer a boncorvos táviratozott, hogy nagy a baj. A Lány rohant, még életben találta a Ferit, de már segíteni nem lehetett. Elvágta a kezét a bonckéssel. Eltitkolta, későn kapta meg a tetanusz elleni oltást. Rettenetes kínok között halt meg.

A Lány és a Fiú közben persze újra találkoztak, a Lány már nem nevetett azon, hogy milyen ügyetlenül hajtja a Fiú lovaskocsit, és tetszett neki, hogy mindig milyen szép fényes a cipője. Imre is nagyfiú lett, egy vakbuzgón hívő vénkisasszony kezdte nevelni a maga módján. Így, amikor a Fiú és a Lány összekötötte az életét, akkor nem volt akadálya annak, hogy – nehéz szívvel –, de Veszprémbe költözzenek, ahova a Fiút helyezték. Sok választás nem is volt, nem arról volt híres az ötvenes évek. Imre pedig maradt otthon, jól megvoltak a vénkisasszonnyal.
Pedig tűz és víz voltak. Mert Imre életrevaló, minden hangszeren ösztönösen kiválóan játszó, vidám fiú lett, aki fennhangon énekelte a futó slágerek dallamára a bibliából biflázott sorokat.

A Fiú és a Lány, mint sokat látott, háborúban eszmélő emberek, nem kapkodták el a családalapítást. Negyven felé jártak, amikor a negyedik gyerekük is megszületett. És már nem fiú és lány voltak, hanem apa és anya.

Amikor a hetvenes évek végén megjelent a História című újság, akkor azonnal előfizettek rá, mivel annyi olyan dolog volt benne, ami számukra nem történelem, hanem az élet volt.
Egyszer, valamikor a nyolcvanas évek közepén, egy vasárnap délután az a valamikor Fiú ült a História fölött, és csak ült, csak ült órák óta. Nem lapozott.
Én pedig megkérdeztem: Apu! Alszol?
Nem, olvasok. Válaszolta.
És mit lehet olvasni három órán át? Kérdeztem.
Egy cikk van itt az Ukrajnai nagy éhínségről, amikor állítólag megették egymást az emberek, meg időnként a gyerekeket is. Baromság, mondtam én. Nem biztos, mondta az apám.
És attól kezdve kicsit többet kezdett beszélni a fogságról. És anyu is többet mesélt, miközben én elnézegettem azt a fehér tincset a jobb halántékánál, ami ősz maradt neki haláláig, ami nem feketedett vissza a légitámadás után.

Közben persze Imre felnőtt lett, sokat dolgozott, mellette sokat zenélt. A családban úgy hívtuk, hogy a Mi Imrénk. Ha felénk járt, akkor anyu úgy ropogtatta a csontjait, mint ahogy az anya a gyerekéét, nem úgy, mint a testvér a testvéréét. Ha Esztergomban jártunk a Feri sírjánál, akkor pedig mindig megemlegették azt a boncorvost, aki olyan jó szívvel volt a Ferihez. Jó volna megkeresni, de még a nevét sem tudjuk! Talán valamilyen László lehetett? Na ezzel nem sokra mentek, gondoltam éles gyerek logikával. Él párezer László keresztnevű orvos az országban.

Néhány éve a Honvéd kórházban jártam. A párom anyukája intézte el, hogy egy szövettani vizsgálatot soron kívül végezzenek el, ráadásul egy ismert professzor, aki ugyan már régen nyugdíjas, túl van a nyolcvanon, de szakmai tudása megkérdőjelezhetetlen.
Rettenetes, ahogy a cipő kopog ezeknek a patológiai osztályoknak a folyósólyán! Mintha a jeges űrből léptem volna be a professzor úr irodájába. Pedig meleg augusztus volt.
Megjöttünk, Laci bácsi! Szólt a párom anyukája.
A professzor felnézett és így szólt: Ha nem tudnám, hogy a Feri 50 éve halott, akkor azt mondanám, hogy szia Feri. De a nővérére is hasonlítasz.
Tudom, mondtam én. Nagyon hasonlítok anyura. Olyan idegenül csattantak megfeszülő számról a szavak, hogy nem ismertem meg saját hangomat. Zsibbadó bal kezemet szívemhez szorítottam, és tettetett lazasággal kérdeztem: A béka kinézetű és a vízfejű csecsemő még megvan, kedves professzor úr?
Á, dehogy vannak meg! De tegezz ám nyugodtam, a Ferivel is tegeződtünk. Mondta a professzor úr!
Ti már találkoztatok? Kérdezte a majdnem anyósom.
Még nem, mondtam én.
Aha! Mondta majdnem anyósom.
És Imrével, a kisöccsükkel mi van? Kérdezte a professzor. Megnőtt?
Igen, nemrég ment nyugdíjba. És most van a születésnapja, mondtam azon az augusztusi délelőttön.

Tényleg! Boldog születésnapot, Imre!

BB