Ritka eset, amikor egy könyvet, amelynek témája ráadásul a filmművészet, ahelyett hogy lelkesen magasztalnék, súlyos szavakkal bírálnom kell. Roger Ebert amerikai filmkritikus munkája, a nemrégiben megjelent Száz híres film sajnos ilyen. Ha valaki a mozgókép történetének jelentős darabjairól szeretne informálódni, azt javaslom, ezt a kötetet semmiképpen ne vegye alapul, és legfeljebb csak szomorú tanulságként olvassa el.

Amerikában egyébként rendkívül sok filmkönyv jelenik meg különféle recenzensek tollából évről évre, de ezek között csak ritkán találni igazán figyelemre méltó műveket. Legtöbbször összefoglaló jellegű, színes fotókkal teletűzdelt könyvek ezek, amelyekben felszínes elemzések olvashatók és a beválogatott alkotások többnyire angolszász nyelvterületről származnak. Hogy az egyébként közismerten színvonalas Európa könyvkiadó miért éppen Roger Ebert könyvét tartotta érdemesnek a hazai megjelenésre, az számomra igazi rejtély.

A szerző állítólag az egyik legnagyobb amerikai filmítész, Pulitzer-díjas és a Chicagói Egyetem tanára. Ehhez képest esztétikai ítéletei, írásmódja és elemzései körülbelül egy középszerű gimnáziumi fogalmazásra hasonlítanak. Már a kötet közhelyektől és modoros megállapításoktól megterhelt előszava gyanakvóvá tett, ahol a szerző azt írja, hogy „a film ablak a világra”, vagy hogy „ha az ember a kiváló alkotásokat többször is megnézi, egy idő után kezdi megismerni a rendező hangját, stílusát”. Nocsak, micsoda újszerű felfedezés. Ez a felületes kifejezésmód persze valószínűleg nem csak a szerző „érdeme”, úgy tűnik a magyar fordító sem állt a helyzet magaslatán, amikor az eredeti szöveget kezébe vette. Roger Ebert nemes szándékában persze nem kételkedem, hiszen fő célja az, hogy a klasszikus filmeket a tanulatlan közönséggel megismertesse. Más kérdés, hogy a kötet alapján nem őt választanám erre a nehéz feladatra, mert a hollywoodi fércet habzsoló közönség szellemi sötétségét csaknem minden mondata fokozni fogja. Bár a szerző számtalanszor leírja, hogy egyes műveket több alkalommal is megnézett, ezek némelyikét pedig kockáról kockára tanulmányozta, a végeredmény sajnos ezt a gondos figyelmet egyáltalán nem igazolja, és az olvasónak legtöbbször olyan érzése támad, mintha a filmekről egy hanyag, félművelt diák összecsapott véleményét hallaná.

A Száz híres film többnyire régi és néhány újabb alkotást mutat be pár oldalban, a fülszöveg szerint rövid esszében. Ám ezek az írások nagyon távol állnak az esszé műfajától, inkább csak tökéletlen leírásait tartalmazzák a cselekménynek, a színészi játéknak, illetve a – legtöbbször teljesen félreértett – rendezői koncepciónak. Hivalkodó szubjektivitása sem érintett meg, mert nem egyéni olvasatok, hanem tájékozatlanságról és dilettantizmusról tanúskodó fejtegetések találhatók benne. A könyv tulajdonképpen alig jó valamire: sem zanzásított filmtörténetnek, sem mélyenszántó filmművészeti szakmunkának nem nevezhető.

A legdühítőbb azonban, hogy lapjain a klasszikus művekről óriási marhaságok sorakoznak. Néhány brutális példa. Ebert szerint Antonioni Nagyítása a főhős fotós (David Hemmings) közönyéről és feltámadt életkedvéről szól, aki a lencsevégre kapott holttest felfedezése után ismét magára talál, lényege pedig „abban rejlik, hogy ha olyasmit csinálunk, amit szeretünk, boldogok vagyunk”. Muszáj azt mondanom: ekkora baromságot még egy gimnazista diáktól sem várnék a filmmel kapcsolatban. Úgy látszik, a szerző figyelmét teljesen elkerülte művészet és valóság filozófiája, amely a film voltaképpeni témája. Aztán egy másik: a Dühöngő bika a szerző szerint „a filmtörténet legfájdalmasabb féltékenységtörténete, napjaink Othelló-ja”. Azt hiszem, ez a megállapítás már súrolja a szellemi tűrőképesség határát.

Éveken keresztül azon töprengtem, hogy vajon milyen seggfejek ülhetnek az Amerikai Filmakadémia soraiban, akik az igazán fontos és jó filmeket még jelölésre sem érdemesítik, de olyan kommersz ipari termékeket érdemesnek tartanak az Oscar-díjra, mint a Gladiátor, az Egy csodálatos elme vagy a Titanic. Most már minden világos: alighanem Roger Ebert is közéjük tartozik.

Novics János