A film magyar címe csalóka, mintha csupán egy könnyű romantikus vígjáték vagy dráma volna, ami persze nem áll távol az igazságtól, Ken Loach munkája mégis valamivel több ennél. Az idén Cannes-ból Arany Pálmával távozó angol rendező, most DVD-n is kiadott 2004-es produkciója klasszikus történetre épít, ismerősen mai multikulturális konfliktussal.

Ken Loach nevét valószínűleg kevesen ismerik, pedig több mint harminc éves pályafutása az angol filmtörténet egyik kiemelkedő pontja. Mike Leigh mellett ő volt először az a filmes, aki a brit társadalom perifériáján élők sorsára irányította a figyelmet. Bár hőseit az angol proletárok, munkásnők, megalázottak és megszomorítottak, mostoha sorsú árvák köréből vette, mégsem hagyományos szociofilmeket rendezett, hanem örök emberi tragédiákat festett a vászonra. Ő maga nyilatkozta, hogy eddigi filmjeiben a multikulti témáját még nem érintette, ezért fogott hozzá az Ae fond kiss elkészítésébe. Íme a történet: hogyan boldogul egy férfi és egy nő napjaink Európájában, ha egyikük egy bevándorló ázsiai család sarja, a másik pedig a brit társadalom díszpéldánya, magyarán, ha kulturális szakadékok választják el őket egymástól.

A probléma filmes ábrázolása persze nem új, már Fassbinder is feszegette az NSZK-ban élő török vendégmunkásokkal, igaz, ő a vizsgált szerelmespárt életkori különbséggel is sújtotta (A félelem megeszi a lelket). Az utóbbi két évtizedben a multikulti problémájával kapcsolatos filmek megszaporodtak, Angliában pedig külön hagyománya alakult ki a pakisztáni populáció köréből emelt történetek feldolgozásának, amire jó példa Hanif Kureishi munkássága, vagy legutóbb a Kelet az kelet című szomorkás komédia.

Ken Loach neve természetesen ennél sokkal többet ígért. Ő nem az a fajta rendező, aki beéri némi finom drámával, hanem kőkemény, realista sorstragédiákat dob az asztalra, amitől az asztal – hogy a magyar irodalomkritika elcsépelt fordulatát idézzem –, holtbiztosan beszakad. Sajnos azonban e bútordarab ezúttal csaknem ép maradt, és csupán egy kicsi repedés látszik rajta. A Még egy csók egy fiatal zenetanárnő és egy pakisztáni fiú szerelmét meséli el, akik, mint Rómeó és Júlia, képtelenek megbirkózni a társadalmi helyzet, a kulturális különbségek és a szülők elvárásaival. Bimbózó szerelmük legfőbb akadálya a szimpatikus srác családja, mert nem képesek elfogadni, hogy egyetlen fiúgyermekük egy fehér nővel kíván házasságot kötni. A nászlakás már készen áll, a pakisztáni menyasszony előrecsomagolva, ám ekkor komoly hiba csúszik a számításukba, egy hamvas bőrű szőke leányzó személyében. Hogy mégse legyen egyoldalú az ábra, az elvált fiatalasszony viszont egy vallásos iskolában tanít, ahol a felekezet plébánosa intéz heves kirohanásokat házasságon kívüli kapcsolata és az ázsiai férfival folytatott viszonya ellen. Ha elfogadom, hogy a film realista, akkor megdöbbentő és szinte hihetetlen, hogy egy sikeres tanárnő ekkora egyházi nyomás áldozata lehet ma, Nyugat-Európában.

Ken Loach a kilencvenes években, a Katicabogár és a Kőzápor idején ebből a sztoriból egy halálos csapást mért volna nézőjére, ám energiájából most csak egy közepesen izgalmas szerelmi történetre és kiegyenlített, politikailag korrekt, társadalmi mélyfúrásra nem vállalkozó darabra futotta. Ha viszont úgy nézzük, mint egy normál szórakoztató közönségfilmet, rendkívül szép élményben lehet részünk, aminek oka elsősorban a szereplők pazar alakítása. Az angol direktor talán legnagyobb erőssége mindig is a jól válogatott szereplőgárda, a tökéletes színészvezetés és a dramaturgiai csomópontok maximális kiaknázása volt, s mindezek együtt most is átlagon felüli alkotássá emelik filmjét. Bár a Roisint alakító Eva Birthistle-nek akad ugyan néhány kevésbé hiteles pillanata, a pakisztáni fiút játszó Atta Yaqub és családja – középpontban a tradícióhoz ragaszkodó karakteres apával – olyan tökéletes színészi teljesítmény, amiért már önmagában is érdemes megnézni a filmet.