A kiállítás válogatás Kovács Gábor magángyűjteményéből és a Veszprémi Ünnepi Játékok kísérőrendezvénye. Kovács Gábor másfél évtizede vásárol műalkotásokat azzal a céllal, hogy létrehozzon egy, az újkori magyar festészet történetét méltón reprezentáló gyűjteményt. Kollekciója a XVIII. század elejétől napjainkig terjedő korszak művészetét öleli fel, és jelenleg közel négyszáz alkotásból áll.

A gyűjtemény, melyből a kiállítást válogatták, szinte hiánytalanul tükrözi a XIX. század romantikus, majd realista tájábrázolásától a nagybányai iskola plein air festészetén keresztül a XX. század első évtizedeinek különféle izmusaiba torkolló fejlődési ívet. A főművekhez szépen illeszkednek a kiegészítő alkotások, de nem hiányoznak az igazán ritka kincsek sem, mint például Munkácsy Mihály, Gulácsy Lajos vagy Csontváry Kosztka Tivadar képei.

Maga a gyűjtemény – mint a kiállítás is – megismertet bennünket a gyűjtő/kiállításrendező ízlésével, világlátásával, érdeklődésével. Jelen tárlat valóban a fentebb vázolt fejlődési ívet mutatja be, eközben azonban a képek jelentős része egy témához kötődik: az idegen olasz tájak által megbűvölt festők képeit láthatjuk nagy számban. Kezdődik ez id. Markó Károly Itália-képeivel, láthatjuk például Ligeti Antal: Naplemente Capri szigetén című alkotását, majd az időben haladva Magyar Mannheimer Gusztáv: Firenze környékéről című művét s a fejlődési ívet lezárja Vaszary János: Itáliai emlék című képe.

Végigkövethetjük, hogy mi marad meg a festők emlékezetében és alkotásmódjában az Itália-élményből. Id. Markó Károly realista pontossággal megfestett vadromantikus képei a hitelességre törekednek, Ligeti Antal törtfényű festménye már a naplemente okán is valamiféle varázslattal távolítja el a földtől a napsütötte országot. Magyar Mannheimer Gusztáv az olasz táj szokatlan, vad színeivel a mediterrán helyek különlegességét állítja előtérbe.

Vaszary János szintén az erős színek fokozott használata mellett már nem is Itáliát fest, hanem emlékét Itáliáról. A képen minden részletet megtalálhatunk egymás mellé rendelve, ami kicsit is felidézi a tengerparti nyaralás emlékét, akár most, 2006-ban is. Nő áll a hajókorlátnál, a hajón zászló lobog, háttérben vitorlásokkal tarkított tenger, a parton napernyők és női kalapok rengetege fölülről, hátul zsalugáterdarabka. És az Itália-élmény utolsó darabjának tekinthető talán Csontváry Kosztka Tivadar Titokzatos sziget című darabja. Ezt mindenki tekintse meg maga.

Ez a kiállítás azért fontos és szívderítő, mert olyan remekművek kerültek színre, melyeket eddig nem láthattunk, s mégis hasonlítanak az eddig látottakra, tehát ismerősen ismeretlenek, és a magyar festészet eddig nem annyira ismert darabjait állítják figyelmünk központjába. Nagy mesterek kevéssé ismert munkái mellett (Munkácsy: Virágcsendélet, Szinyei Merse Pál: Patakparton) láthatjuk kismesterek telibe talált darabjait egyaránt. Kedvencem ezek közül Frank Frigyes: Vasárnap délután című munkája. Az árnyas, mégis vakítóan világos falusi vendéglő udvarát úgy kapja ecsetvégre, hogy az emberbe belesajdul a nosztalgia. Miért nincsenek ma már ilyen helyek, ahol ebben az ájult korban és nyárban felfrissülhetnénk?

„s mint egykor a régi hűs verandán / a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár, / s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken, / s a lomb közt gyümölcsök ringnának meztelen…”