A téli álmok álmodóinak üzenete ismét eléri a homo vespremiensis kifinomult antennáinak hatókörét. Metaforákban beszélek, mert a közvetlen jelentéseket suta útvesztővé zokogja majom, a kút szökik, és hanghullámoktól bódultan, folyékony halmazállapotú anyagoktól részegülten az élet kicsivel szebbnek tűnik, mint szokott.

Zene és utcák. Utcazene. Fesztivál. Eltűnik a megszokott, zsongító nyugalom, zajlik az élet. Zajlok én is, lüktetek, ahogy az utcák lüktetnek: ritmusra, dallamra. Feljövök a mélyből, kibújok az odúmból, kiállok az erkélyre, megnézem, mi zavart meg, mért nem hallom a tévét vagy a rotyogó fazekat vagy a saját szavam.

Kik? Kik ezek az emberek? Ezek a fiatalok, akik hömpölyögnek, utcán ülnek, kocsmákban isznak? Ez is én vagyok, Veszprém? Igen, ők is belőlem táplálkoznak, most születnek meg vagy újjá, még akkor is, ha máshol látták meg a napvilágot, máshol élik életüket egyébként. Látom az arcukon, hogy szeretik egymást, és engem is szeretnek: új ruhámat, cigicsikkes és sördobozos, mégis megszépült arcomat.

A király új ruhája. Eddig is ott volt, mégsem láttuk a csupasz igazságot, hogy Veszprém milyen szép, milyen fiatal, milyen sok benne a jó ember. Meg persze a rossz, ami ilyenkor is nyilvánvaló – a butaság, a durvaság. Nyilvánvaló, de mégis kevésbé látszik, és kevésbé fáj.

Végignézek magamon: színpadok, kocsmabódék, hotdogot kínáló modern lacikonyhák mindenütt. Bohócok bohóckodnak, zsonglőrök dobálnak tárgyakat, szeretetre éhes emberek szeretik egymást. Felkínálom magam nekik, „hol egymást találjuk, együtt szeretkezzünk”… Így egyesülünk a fesztivál nászában idegen testek ismerős utcákon.

Még két napig boldogok az álmaim, azaz utána is, remélem, csak mélyebb lesz az alvás, kevésbé valóságos, testközeli. Most itt vagyok, közöttetek, veletek élem át az élményeket, amelyek feltöltenek, táplálnak, amíg újra felriadhatok majd a megszokott, zsongító nyugalomból. Szeretlek benneteket, veszprémiek, és szeretem magamat.

Előzmény tavalyról: Tace Apó fázik - 2005