Idővel mindenki átáll a másik oldalra. Lélekben vagy képzeletben, teljes valójában vagy csak ímmel-ámmal, félig-meddig, így-úgy, de átáll. Akkor még én sem sejtettem – középiskolás koromból jövő egyik kedvenc idézettemmel élve –, hogy ha békaembereket nem is, de valami hozzájuk hasonló aprójószágokat fogok majd terelgetni egykoron én is, s nemcsak hogy terelgetem őket, de szavaimmal, gondolataimmal oltom szellemi szomjúságukat, vagy legalábbis megpróbálkozom vele, velük.

Aztán egy napon azon kaptam magam, hogy ott állok velük szemben, keresem és észre is veszem bennük nem is olyan régi önmagamat, és próbálok tovább élni ezzel a helyzettel, mintha annyira fontos dolog nem is történt volna. Pedig igen! Én dolgozom, míg ők szórakoznak, próbálok megfelelni nekik, magamnak, másoknak, és minthogyha minden, de minden megváltozott volna ahhoz a bizonyos első tizennyolc évhez képest. Az elején még kicsit furcsa érzés, aztán idővel elfogadja az ember, még akkor is, ha nem igazán érzi sajátjának, ha kényelmetlenül mozog benne, egészen odáig, amíg egy újabb felismerés fel nem villantja, hogy mindez az egész, ez az új helyzet is csak játék, csak valamivel nagyobb tétekkel.

Négy vagy több év után aztán megvizsgáljuk egymást, kiterítjük lapjainkat, megszámoljuk a zakó- illetve blézerzsebeinkbe rejtett zsetonjainkat, kasszát vagy bankot csinálunk, és szaladunk ünnepelni magunkat. Miben tér el ez az ünnep egy átlagos hétköznapi partitól? Hogy együtt töltöttünk ennyi meg ennyi évet, hogy adtunk egymásnak és elvettünk egymástól dolgokat? Igen, valószínűleg ezek miatt tér el egy csendes hétfő, kedd, szerda vagy csütörtök estétől.

Ahogy készül rá az ember, érzi, hogy itt sem maradhat szó nélkül. Ha ezt a pár évet kibírták, a mai estét igazán el tudják még viselni. Néhány keresett szó és egy újabb érzés, hogy utoljára még így együtt – megint megvolt az a perverz kis öröm, ami a figyelemből, a csendből, a hallgatásból fakad. Körülöttem kollégák és a gondolat bennem, hogy mennyire nem okoz problémát a másik oldalon ülni, hogy elégedetten nézhetünk egymás szemébe, hogy igen, valóban, mindenki megtette a dolgát, s bár lehet, hogy mi magunk is csinálhattuk volna jobban, de mégis túl vagyunk rajta, és olyan nagyon egyáltalán nincs mit szégyellnünk.

Mert fontos dolog az elégedettség. Ez tesz bennünket kiegyensúlyozottá, magabiztossá, határozottá. Jó érzés látni, hogy ésszel isznak, hogy én tanítottam-e meg erre is őket, vagy valamelyik másik kollégám, többé már nem számít lényeges kérdésnek. Marad az elégedettség, hogy kultúremberhez illő módon viselkedünk az asztalnál, és mintha talán valóban kölcsönösen jól esne mindannyiónknak a másik társasága. Élvezetes, őszintének tűnő beszélgetések hangzanak el, s az udvariasságon innen ott van még bennük a személyesség érzése, aminek mindig is ott kellene lennie, de hogy meddig és milyen formában marad meg, ma még ezt senki sem tudja.

És nem is gondol erre, s ez is így helyénvaló. Érettségizőként – boldogult zsúrfikoromban – nem tűnt ennyire rendezettnek, átláthatónak a világ. Ahogy akkor ültem egy lefüggönyözött tanyasi budi fényesre koptatott deszkáin, s a nehéz vacsora terheit próbáltam könnyíteni, eszembe nem jutott volna, hogy valaha tanárként, sőt osztályfőnökként egy patináns veszprémi étteremben fogok majd bankettezni újra. Hogy mi változott azóta? Sok minden és semmi sem!