Tizennégy év után válik meg a Petőfi Színháztól Koscsisák András, avagy Liliomfi, Dani kacsa, Baby Jon, Fred, Berci béka, Szíjártó (és még sorolhatnám). Városunkban marad, de már csak a Forrás Színház előadásaiban láthatjuk, jövőre háromban. Színjátszáshoz való kedve töretlen, de nehéz szívvel hagyja itt anyaszínházát. A Veszprém Indexnek életéről, a bekövetkezett változásokról mesélt. Keserédesen…

Index: – Legendás gyerekkorod volt…

Koscsisák András: – Elég rossz gyerekként nem voltam valami meggyőző tanuló, mint utólag kiderült, a nyolc osztályt úgy végeztem el, hogy végig titokban maradt a diszlexiám. De Pápán a Kilián György – ma Nagy László – iskolában akkor még nem igazán foglalkoztak ezzel a betegséggel. Egyszerűen hanyagságként kezelték. A szüleim természetesen elhitték, hogy tényleg hanyag és lusta vagyok. A középiskolában szűrt ki az osztályfőnököm, aki foglalkozott már diszlexiás gyerekekkel.
Amúgy meg nyáron ment a rosszalkodás reggeltől estig. Ezt a következőképpen kell elképzelni: a nyár úgy telt, hogy nem sok szülői intelmet tartottam be, így építkezésekre másztunk be, bunkert építettünk, kavicsokkal dobálóztunk. Az építkezési hungarocellekből hajókat építettünk, és a belvizeken kalózosdit játszottunk. Egymás lába alól, bottal darabokra vertünk a nikeceleket – és természetesen beleestünk a vízbe. A napon szárítkoztunk meg, mert nem mertünk hazamenni vizesen. A pápai Öreghegyre meg szőlőt és cseresznyét lopni jártunk.

Index: – A szüleid hogyan próbáltak meg hatni rád?

KA: – Két nagyon szép ember a két szülőm, akik nagyon jól neveltek minket a nővéremmel. Sokszor voltak feszültek miattam, hogy vajon mi fog velem történni, sokat izgultak az iskola végett. Szegények nem győztek bejárni társadalmi munkára, hogy valami pozitív kép alakuljon ki a családról a tanárok körében. Pedig én a mai napig állítom, hogy nem voltam rossz gyerek… Mondjuk, az apukámnak már az óvodában megmondta a Zsuzsa óvónéni, hogy: „Meglátja apuka, ezzel a fiúval még nagyon sok gondja lesz az életben.”
Nővéremet – aki nagyon remek testvér, és most már családja van – és engem szüleink rengeteg intéssel és féltéssel próbáltak a normális emberi viselkedés felé terelni, hogy amikor már nem lesznek velünk, ne úgy beszéljenek rólunk, mint két „semmirekellőről.” Ebben a munkában édesapám vállalta az oroszlánrészt. Édesanyámnak vajszíve van, sokkal engedékenyebb volt, de hát tudjuk ezt a mamákról.

Index: – Hogyan kerültél kapcsolatba a színjátszással?

KA: – Ugye a 8. osztályban a félévi eredmény befolyásolja, hogy az embernek merre indul el az élete, és mivel „nagyon erős” eredményre számíthattam magyarból és matekból, hogy hatással legyek a tanáraimra, elmentem az iskolánk diákszínjátszó körébe. Ott történt meg az a csoda – a legnagyobb megdöbbenésemre –, hogy amit csináltam, az másoknak örömet okozott. Addig nem találkoztam ilyennel. Úgy éreztem, valamilyen szinten egy közösség alkotó tagja lettem. Teljesen megfordult a világról alkotott képem, azok a barátok, akikkel addig barátkoztam, elmaradtak mellőlem. Onnantól kezdve a csavargást felváltotta egy új világkép, amiben kezdtem megtalálni a helyemet. Egyenes út volt a színjátszáshoz – a középiskolai évek alatt számtalan diákszínjátszó csoportban részt vettem, így: a Sinkófa színjátszó csoportban, a Türr István Gimnázium diákszínpadában, aztán a 7–4 Törpe Humor Rt.-ben (Az eredeti felállás három ember volt), majd a Pisztácia klubban (ami a 7–4 törpéből vált ki, és Csukárdi Sándor és jómagam alkottuk a magját), no és a K.O. színpadban (Krónikus Osztály). E csoportokkal sok megyei és országos megmérettetésen indultunk. A megyei színjátszó találkozókról többször elhoztuk az Aranydeszka-díjat és a Zsűri-díjait, továbbá a legjobb alakítás díját. Az országos színjátszó találkozón pedig különdíjasok voltunk a 7–4 törpével.

Index: – Nem csak Pápán volt sikeres a 7–4 Törpe…

KA: – Bizony. A ’93-as Ki-Mit-Tudon indultak a törpék – akkor én már Veszprémben voltam másodéves stúdiós –, és a döntőben azzal az előadással nyertek, aminek pár évvel azelőtt én voltam a társszerzője. A darab címe: Aranyásók NSZK-ban, ami egy abszurd paródia volt, központban egy nem túl bonyolult western-storyval, rengeteg helyzetkomikummal és szóviccel teletűzdelve.

Index: – Mi lett a Törpék sorsa?

KA: – A Ki-Mit-Tud után három embert elvittek katonának, egy évre. A rossz menedzselés következtében ez az alkotógárda megszűnt olyan aktívnak lenni, mint volt – a legnagyobb fájdalmamra. Nagyon jók, tehetségesek és egyediek voltak, nagyon szurkoltam nekik. Több volt ebben a dologban.

folyt. köv.