Nézem a vébét. Vagy néztem. Persze úgyis nézem továbbra is. De… Ez egy nagy kalap sz@r! Unalmas meccsek, kiöregedő, „öregecskedő” vagy éppen dagadt sztárok, meccsenkénti lassan minuszos gólátlag, döcögős egynullák, bírói bakik, tehetségtelen kommentátorok, verebesamágus. Nem ezt vártam. Vártuk.

Azt hittem, az 1990-es itáliai vébé után nem jöhet rosszabb. Nos, megkaptam. Ilyen alibifocit a hazai bajnokikon edződött magyar szurkolók sem látnak túl gyakran. Ahogy mondani szokták, a megyekettőben nagyobb a hajtás. (Még jó, hogy ősztől legalább ott indulhat városunk csapata.) Jó, stadionok terén jobban állnak a németek nálunk – kihúzható gyepszőnyeg figyel majd’ minden helyszínen –, de mintha nem vennék, vagy épp ellenkezőleg, túl komolyan vennék a csapatok a meccseket. A brazilok is. Ronaldinho nevét alig hallani, pedig éppen ő lenne az, akitől a játék élvezetét várná az egyszeri szurkoló.

Jó, a „latinos” focit már régen leírtam. Az olaszok, spanyolok, portugálok és a horvátok – még jó, hogy a görögök nincsenek ott – folytatták szokásos kis egynullás, minimális erőkifejtést igénylő focijukat, ami vagy bejön, vagy nem. Emellett elengedhetetlen náluk a fetrengés, súlyos sérülések imitálása, hogy aztán a játékos egy pillanat múlva, a csodaszerként funkcionáló vizespalackból a sérült testrészre spriccelve újult erővel küzdhessen tovább. Küzdhessen, szó szerint, játékról már régen nem beszélhetünk. Ehhez a „focihoz” már ’98-ban csatlakoztak a dél-amerikaiak a brazilokat kivéve – lásd Paraguay, a most szerencsére ki sem jutó Uruguay, Costa Rica, Mexikó, Argentína –; és eme unalmas focit játsszák immár a svédek, hollandok és az angolok is. Illetve ez nem is játék, hanem valami kötelesség, kényszer, hogy azt ne mondjam munka.

A franciák ott folytatják, ahol 2002-ben abbahagyták. Erről ennyit.

Igazán nagyot a hollandokban csalódtam. A ’88-as ebé-győzelmük óta – Van Basten csodagólja Daszajevnek – minden világversenyen nekik drukkoltam, de amit most produkáltak, az nemcsak elkeserítő és szürke volt, hanem alattomos és gusztustalan is. Egyénieskedő, önző, nagyképű sztárocskákból áll a társulat (Van Persie, Robben, Van Nistelrooy), akik előtt hasra kellene esnie a világnak. Hát nem. Szerencsére már hazatakarodtak.

Sokat vártam az afrikaiaktól és az ázsiaiaktól. Erre semmi. Semmi kameruni, szenegáli vagy nigériai varázslat. Helyette szó szerint képzetlen és falábú angolaiak, togóiak, tunéziaiak; az elefántcsontpartiak és a ghánaiak egy-két sztárja nem volt képes magával húznia csapatát. És rendkívül buták: amatőr módon mind Drogba, mind Essien eltiltatta magát a sorsdöntő meccsről. Ázsiai csapat a csoportjából se jutott tovább.

Szóval csalódtam. Elhiszem, hogy nagy a tét. De nagy volt négy, nyolc és tizenkét éve is, mégis élvezhető meccseket láttunk. Most ez nincs így. A csoportmeccsek első és harmadik köre hozott némi látványos focit, valószínűleg azért, mert ekkor még nem volt annyira nagy a tét. A nyolcaddöntők egyszerűen élvezhetetlenek. Rúgunk egy gólt, aztán majd védekezünk. Illetve elsősorban védekezünk, aztán majd csak rúgunk egy gólt véletlenül. Ha nem, hát nem, majd jönnek a tizenegyesek. Vagy majd a bíró befúj nekünk egy büntetőt, esetleg kiállít valakit az ellenféltől. Csak gólt ne kapjunk. Ez a semleges néző számára nem más, mint büntetés.

Persze lehet, hogy mindez nem lesz majd igaz. Épp most egyenlítettek a franciák. Talán majd most, majd most megváltozik minden, és jó meccseket látunk. Sok lesz a gól, pörgés, támadás, ereszdelahajam, csihipuhi, tibicsoki, szansájn, tolótető. Úgy legyen. (Csak a kisördög ott bujkál továbbra is bennem…)