Amikor reggel elindultunk, nem számoltunk a következményekkel. Így utólag azt mondanám, egy kicsit túlvállaltuk magunkat. A terv szerint a Somló kóstolása után Badacsonyt vesszük célba, majd Balatonfüredet.

Egy háromszöget készülünk bejárni, amelyről még nem tudjuk, hogy veszélyesebb a Bermudáknál. Az eredeti útvonalunk fordított irányú volt, de Badacsonytomajban – a Szeremley birtokon – délután három felé várnak bennünket, ezért irányt változtatunk: jöjjön Somló, az agg királynő!

Egy hirtelen elhatározással megállunk a Csordás Pincénél. Ismerem a borászt, jó szakember, három éve kóstoltam náluk utoljára – még mint borszakíró –, mély benyomást hagyott bennem fiatalos és makacs eltökéltsége, hogy a középszerből kivezesse a pincét. Maga Csordásné fogad bennünket, akitől megtudjuk – és erről most hallunk először –, hogy csak annak jár a három pohár bor, aki befizetett 5 ezret Budán, a Szentháromság téren…

Mi ezt természetesen magasról leszartuk, és befizettünk egy hatpoharas kóstolóra ezerért – borkorcsolyával –, ami valljuk be, baráti ár. Mi még szomjasak vagyunk, Csordásné már nem, a felhozatal felemás. Hol csúcsbort, hol kocsisbort kapunk. A sorrend mindenképpen sántít. Volt szerencsénk olyan borhoz, amit maximum hagymalevesben tudok elképzelni, de olyanhoz is, amit oda rakhatunk Őfelsége Erzsébet királynő asztalára, koronázási mise után.

Fájdalomdíjként kapunk egy ráadásbort – kései szüret –, mi meg egy kis vásárlással hálájuk meg a figyelmességet…

Fekete Béla bácsi a Somló-hegy guruja. Három és fél hektáron műveli a csodát. Neki nincs gyengébb bora. Egyik ámulatból esünk a másikba. Hordóból kóstolunk, fiatal borokat, de ezek kenterbe vernek mindent, amit eddig ittunk. Egy kis túlzással azt mondhatnám, ez a nap végéig így is marad. Én nem szeretem a Chardonnay-t. Nagy hibának tartom, hogy amikor a rendszertelen-változás után felpezsdült a magyar borászat, kivágták a régi tőkéket, rengetegen ezt a francia divatfajtát telepítették, ahelyett, hogy a magyar fajtákat részesítették volna előnyben. Béla bácsi Chardonnay-je bizonyítja, hogy tévedek. Ekkora bort ritkán ihat az ember. Nem tudom körbeírni, meghaladja a képességeimet.

A Juhfark kiváló, a Furmint nagyszerű, a Hárslevelű meg egyenesen zseniális. Nagy szerencsémre a pince mélyén még találunk pár palackkal a 2002-es Hárslevelűből – ami a szerelmem – és kifosztjuk a pincét.

A zárómeglepetés ezután jön: miután végigkóstoltunk MINDENT, Béla bácsi megköszöni a látogatást, és nem fogad el egy vasat sem. Nála ma valóban nyitott a pince…

Ez az a pont, amikor sejteni kezdjük, hogy valamit végérvényesen elrontottunk. Egy óra körül jár az idő, mi pedig, ha nem is csontrészegek vagyunk, de a legjobb úton haladunk afelé. Irány Badacsony! Az olyan szépségek, mint Sümeg vagy Szigliget nem hatnak meg bennünket, a lovak közé csapunk, mert kiszaladunk az időből.

Badacsonyban a Kéknyelű virágzás ünnepe címszó alatt folyik az össznépi haddelhadd. A látogatók pénzlehúzásának magasiskolája. Ingyen kóstolásról itt szó sincs, bérelt pohárban (500 Ft) borjegyért folyik a piálás. Egy borjegy 80 Ft, egy deci bor 2, 3, 4, 5, sőt 35 borjegybe is kerülhet.

Az a brutális árú nedű különben a 2004-es jégbor volt, de a 2800 Ft/dl árat enyhén túlzottnak találtuk… Legnagyobb szerencsétlenségünkre kisüt a nap, és az eddig látens részegségünk teljes pompájában jut napvilágra… Itt már tuszkolunk lefelé.

A Német Pince kéknyelűje kihagyhatatlan, az ünnepelt a szokott formáját hozza. A Rózsakő – leánykori nevén Badacsony 36, röviden B-36 – valamilyen elbaszott megfontolásból most félédes, amúgy telítődött szervezetem szinte tiltakozik ellene. Kár érte. Iszunk még egy kis badacsonyi magnéziumot, majd tovaiszkolunk Badacsonytomaj felé, ahol már várnak ránk.

Fölföldi Béla barátom – remélem, nem sértődik meg, amiért így hívom – feje fölött összecsaptak a hullámok. A Szeremley birtok palackozóüzeme össznépi banzáj színtere lett. Nagy erők összpontosításával szerez nekünk egy asztalt, meg egy borkóstoltatót, aki nagy elánnal próbál a kedvünkbe járni, ami már elég nehéz feladat.

A harmadik pohárnál szelíden ösztönözzük, hogy ugorjunk a vörösökre, mert fehéret már képtelenek vagyunk befogadni. Iszunk még átvezetőnek egy fehét Pinot Nior-t (préselés után nem hagyják héjon), majd egy becsületes vörös Pinot Noir-t, meg az Óvörös fedőnévre hallgató Cuvéet-t, ami Pinot Noir, Cabernet Souvignon és egy kis vörös Bakator házasítása. A pince egyik büszkeségét, a kései szüretelésű Zeuszt már alig tudjuk letuszkolni a torkunkon, pedig a nagykerára 8000.-Ft/ ½ l…

Talán túl készségesen fogadom el Fölföldi úr ajánlatát, hogy tekintettel a hatalmas tömegre, egy másik alkalommal mazsolázzunk az olyan borok között, amik nem a nagyközönség részére készülnek. Mit mondjak, már nem voltam szomjas…

Lassan a nap is elfáradt, és tovább indultunk. Itt kérünk elnézést Figula Misitől, amiért őt nem látogattuk meg Balatonfüreden, de nem hiszem, hogy tudott volna mit kezdeni egy csapat botritiszes jelleget felböfögő félrészeggel… Tihanyban még megálltunk egy kicsit kiszelőztetni kótyagos fejünk, de a visszhang is azt mondta: ideje hazamenni… Így tettünk.

A képek, melyek nem fértek riportunkba:

Ez kép is mutatja, minő elmélyedés szükségeltetik egy-egy Fekete Béla bácsi által kreált bor ízlelgetéséhez. A csillogó magas homlok természetes intelligenciáról, az ízlelőbimbók sercegése pedig lázas munkáról árulkodik…

Merje valaki ezután is azt állítani, hogy a kutyát sem érdekli a magyar borászat sorsa! A magyar kutyákat igenis érdekli!!!

Íme az ékes bizonyítéka annak, hogy a Balaton-parton a legnemesebb szándék is pénzsóvár rablóvendéglátást okoz! A borjegyekkel szinte megfizethetetlen árat tudtak elérni a badacsonyiak, hiszen egy deci Kéknyelű 240, egy Rózsakő 400 forintot kóstált… Ugyanezt a pincében alig féláron kóstolhattuk volna, ha a pincék nyitva lettek volna…

Egyesek egészen más cipőben jártak, mint mi…

Az alattomos Nap, amely oly szűkösen méri ezekben a napokban kegyeit, kegyetlenül megtréfált bennünket. A jobban felkészültek zsebeiből előkerültek a napszemüvegek, melyek jótékonyan takarták a zavart elme tükrét…

Amikor az fej összeolvad a pohárral… Ilyenkor – amikor az ember úgy is érzi magát, ahogy kinéz – kell abbahagyni…

Badacsocstomaji vendéglátóink megkértek bennünket, hogy töltsünk ki egy kérdőívet, ami a Nyitott Pincék Napjának sikerességét firtatta. Mint a legilletékesebbek a környéken, a kérésnek boldogan eleget tettünk.

A bortúra sikerességét mi sem bizonyíthatja jobban, mint eme fénykép, mely akkor készült, amikor hazaértünk…