A koncert már megy, ahogy belépek a Mauzóleumba. Jobbra a büfé, sör, bor, pálinka. Egy jó halotti toron ez nélkülözhetetlen. A teremben kiállítva hülyébbnél hülyébb alakok – megannyi Don Quijote. Az asztronauta lány boldog arccal lebeg a súlytalanságban, a prédikátor a búsképű sírjáról magyaráz valamit, a szobabiciklista lábával egy filmszalagot teker, Józsi, a táncdalfesztiválok bálványa csíkos öltönyben nyomja számait, a gramofonos lány meg énekel, ha a közönség tekeri a kurblit, és mi tekerjük is: hát hadd énekeljen, hiszen ezt akarja.

Ilyen lenne, gondoltam, mikor őket megláttam, ha valósággá válna az a bizonyos nap a Trapitiből, mikor 24 órára mindenki az lehet, ami csak lenni szeretne. Operaénekes, polgármester vagy lovag? Akármi, tényleg.

Az Artus Társulat előadása minden bolondsága ellenére nem eszement bolondozás, hanem olyan őrület, melyben rendszer van. Hiszen Don Quijote világában sem lehet bármit. A lovagságnak szigorú szabályai vannak. Fantazmagóriáit Don Quijote nagyon komolyan veszi, s ezt a szellemet magáévá teszi az előadás is. A megmozdulások előtti felkonferálások, az attrakcióknak való nekikészülődés és azok szertartásos véghezvitele felidézi a regény hasonló elemeit. Azt például, amikor a búsképű lovag megtervezi őrjöngését. Először is megfogalmazza leendő önkívületének okát, majd kiválasztja a látványos szerelmi szenvedés típusát (nagyon őrjöngjön-e vagy csak sírjon), azután pedig akkurátusan megkezdve a lovagi őrjöngést, néhány bukfencet vet.

Sancho darabbéli alteregója is átveszi a regényalak szellemiségét. Ahogyan Cervantesnél, Sancho figurája itt sem olyan egyszerű, mint azt elsőre gondolnánk. A fegyverhordozó a történetben a korlátolt gyakorlatiasság képviselője, mégis végigasszisztálja a lovag őrültségeit. Az Artus előadásában a biztonsági őr és a karbantartó alakjában készíti elő és biztosítja a terepet az őrület akcióihoz: a víváshoz, a fejjel való diótöréshez, a szellemidézéshez vagy az űrben való tollasozáshoz. De tudjuk, valójában hova tartozik, hiszen a darab végén ő mond gyászbeszédet a „donquijoték” fölött a józan paraszti ész közmondásaival. Ezen a néhány négyzetméteren azonban szavai értelmüket vesztik. Csupán kopott közhelyek összefüggéstelen halmaza ez a szöveg. Itt nem hat a gyászkoszorú meg az okos beszéd. A nemeslelkű halott a temetés után visszatér, fogadja a részvétnyilvánításokat, és kezet fog velem, a magafajtával.

A Don Quijote Mauzóleumban kicsit vagyok csak néző, inkább magam is don. Ott mászkálok – „kaktuszok közt tűpárna” – a fura alakok alkotta installációkban. A néző nem én vagyok, hanem a falra vetített, Sims-figurákból álló animált műközönség. A közönség kivetítése tudatosítja, hogy a tér, amelyben vagyok, színház, mégpedig olyan, melynek én is tevékeny részese vagyok. Közreműködhetek a bolondságban: tapsolok Józsinak, tekerem a kurblit, bólogatok a prédikátornak és nem próbálom – ahogy Sancho tenné – visszatartani a Dont.

„Szabadítsuk ki a Bolondság Lovagjának sírját a Ráció Nemeseinek hatalmából!” – kiabálja a prédikátor. Az előadás irreális vágyaink megvalósítására buzdít, a szellem szabadságáról szól. Magába fogad, és belülről megmutatja az eszközt, amivel mindezt elérhetjük, s az eszköz az Artus szerint a művészet.