Busz(-S-)okk

- sitting on the bus -

Nos. Veszprémbe költöztem. Eddig még oké. Aztán elkezdtem tanítani egy innen „jómesszi kisvárosban”, épp ezért buszra pattantam, hogy megismerhessem a megyét, és főleg a megye buszközlekedését.

A buszon bármi megtörténhet. Verekedést is láttam, fiú-lány egymásnak odamondogatott, meg oda-odacsapott a másikra, míg tüntetően hátra nem néztünk többen, hogy próbáljanak viselkedni. Szóval Almodóvár története, miszerint a srác a buszon született, simán megeshetett. Bármit, egyszerűen bármit el tudok képzelni ebben az országban, mióta busszal járok és olyan embereket, helyzeteket látok, amikre álmomban sem gondoltam, hogy léteznek. Az ország ezen szelete egészen szürreális, naponta 3–4 különböző helyen átszállva jobban ismerem ezt a megyét, mint azt, ahol már vagy tizennyolc évét eltöltöttem.

A busszal keddenként átszállással érkeztem a „jómesszi kisvárosba”, hetekig a már megismert útvonalon haladtunk. Aztán egyszer csak másfelé indultunk el, városunk viaduktján által. Meglepődtem és hevesen gondolkodtam, vajon akik eddig a város határában szálltak fel, azok most hiába várják buszukat? Egyáltalán felszállnak-e erre a járatra még emberek a városban? Ej-haj, jött a következő kedd. És bizony ismét a megszokott úton mentünk. És a következő kedden a viadukton által… Rejtély ez, bizony, nagy rejtély, amit nem sikerült kibogoznom még, és mindig ad fejtörésre okot. Volt olyan viaduktos kedd, mikor a sofőr nem tudta, hogy az adott városkában merre kell befordulni a buszpályaudvarra, és az elöl ülő utasoktól érdeklődte meg. Ebből gondolom, a helyes út a viadukt, mert nyilván a megadott útvonalon haladt újoncunk, míg renitens váltása másfelé. Megjegyzem, a renitens sofőr Kossuth rádiót hallgat, ő legalább kultúrálni próbálja utasait. Egyes sofőrök fölhangosítják a készüléket, ha nekik tetsző vagy másokkal megosztandó slágert hallanak. Én sem olvasok föl hangosan a könyvből, amit olvasok. Ki a fasza gyerek? Sofőr, te tudod…

A busz utasai hazánk állampolgárai, de velük együtt ülve nem érzem magam hozzájuk tartozónak. A távolsági járattal kívánnak utazni a rövid útra készülők is, oké, legyen meg az ő akaratuk, de miért kell kannában bűzlő bort cipelni? És miért kell nekem egy óráig szagolni? Kapolcson dekkoltam egyszer vagy két órát, mert le kellett szállnom, annyira felkavarodott a gyomrom a mellettem ülő kipárolgásától meg a levegőtlenségtől… Ahogy ezt leírom, nyilván túlérzékenynek tűnök, de az emberek rohadtul büdösek! Vagy tehet róla, vagy nem. De ha lehet, nem akarok vele egy légtérben utazni.

A buszok, melyek a falvak között, rövidebb távon közlekednek, lelakottabbak, ócskábbak, mint hosszabb távra tervezett társaik. A légkondis, magasított járműveken valahogy szebb népség utazik (már amikor), míg a például Diszel felé elsuhanó járatról jobb nem beszélni. Ennyi rosszarcú, az elmebetegség enyhe jeleit mutató arcot soha nem láttam. Ha benézel az udvarokba, mindenhol oltári szegénység, nyomor. Ez Magyarország. Ezek az emberek hazánk polgárai. Fogatlanok, debilek, büdösek, lelkileg és testileg taszítók. Nem rosszabbak, mint én, isten ments. Én érzem kívülállónak magam. A gondolataimmal, a finnyásságommal, az esztétikai érzékemmel…

A buszon nem bírok olvasni – hiába minden –, vagy annyira ráz, vagy képtelen vagyok koncentrálni. Ilyenkor Ágy alusz. Átalussza a kis falvakat, a felszálló-leszálló, dolgozni induló emberek zaját, és csak utaz és utaz a messzi-messzi városba, hogy ő is dolgozhasson, és pénzt kereshessen, és közben elpazarolja a fél életét, pusztán az úton levéssel. Vajon hány ember tölti ugyanezzel napjait? Várom a nyilatkozatokat. Alakítsunk buszozó klubot. És külön egy terápiás csoportot a buszozás miatt idegbeteggé vagy fásulttá vált társaink kezelésére. Ingerlékenyebb lettem, mióta… Mióta Imre pilóta…

Rovat: