Szeretem a temetőket. Szinte mindent elárul a környéken lakókról – vallástól, nemzetiségtől, anyagi helyzettől függetlenül. Szeretem a háborús emlékműveket is, ahol a település hősi halottainak nevét vagy egy alakulat meghatározó csatáinak nevét olvashatom. Ergo szeretem a katonatemetőket is. Bár itt azért már kissé más asszociációk is belódulnak.

Ha bármelyik egyszerű temetőben ránézek egy fejfára, az évszámokból kiderül, hogy ki, mikor és mennyit élt, a nevekből pedig, hogy kivel tartotta ő vagy utódai fontosnak, hogy egy helyen nyugodjanak. Éppúgy kirajzolódhatnak gyermek- vagy fiatalkori tragédiák, mint a hosszú tartalmas élet népes ragaszkodó családdal. Ők mind egy helyen éltek.

Egy emlékművön olvashatók azoknak a nevei, akik egykor ezeket az utcákat rótták, majd elszólította őket egy nagyobb hatalom valami olyan cél érdekében, amit ők a falusi/kisvárosi léthez szokott eszükkel meg nem tudtak érteni. De a muszáj, az muszáj. Végül pedig az otthon maradottak számára elképesztő távolságra estek el egy lövészárokban, vagy pusztultak el hadifogolyként egy bányában. Ők mind egy helyről indultak.

A katonatemetők sírjait megtöltők pedig mind egy helyen haltak.

Amikor Napóleon betört kis hazánk nyugati szegletébe, a kisebb csetepatékban elhunyt katonáik sírjához keresztet állítottak a franciák. Jó pár település van, ahol ezek a keresztek a mai napig állnak, és már különös mondák is fűződnek hozzájuk. 1848/49-ben a tömegsírokat ritkán jelölték meg utólag, a honvédsírokat az üldöztetés ellenére nagy becsben tartották, a császáriak elesettjeiről viszont alig tudunk valamit.

Az első világháború frontjai nagyrészt elkerülték hazánkat, így magyar földben inkább csak a hadifogolytáborok kórházaiban elhunytak nyugszanak. Annál több magyar férfi sírja van a Doberdón, az Isonzó mentén, Galíciában vagy akár Szibériában. Akik az „itt élned, halnod kell” belső parancsát nem teljesíthették, mai napig megható katonadalokban küldték haza utolsó üzenetüket.

A második világégés már nem kímélte az otthon maradott civileket sem. A tömegsírokat – a tömeges likvidálások kivételével – az emberibb katonasírok váltották fel. Nehéz lehetett a férjét elvesztő orosz özvegynek azzal a tudattal élni, hogy az „ellenség a kapuknál” fekszik, azoktól karnyújtásnyira, akiket a hozzá hasonlók öltek meg. Nehéz lehetett a többszörösen megerőszakolt német özvegynek minden május elején ünnepelni azokat, akik ugyanazt az egyenruhát viselték, mint „azok” akkor.

Nehéz eldöntenünk, hogy a városunkban nyugvó Ivánok közül ki lőtt ’45-ben Hanzira és ki ’56-ban Jóskára. Vagy az itt fekvő Hanzi együtt harcolt-e Jánossal a Don-kanyarban, vagy éppen Salamont tuszkolta-e egy marhavagonba. Nem mindegy, vagy tökmindegy? Fölmerjük-e tenni ezt a kérdést?

Azokat a parasztasszonyokat, akik két évszázadon át rendben tartják a Francia-keresztet és környékét, egyáltalán nem érdekli, hogy Jean-Paul hány embert gyilkolt le, hány nőt erőszakolt meg, hány tanyát gyújtott föl, vagy hogy egyáltalán mit csinált az életében, milyen ember volt, milyen célok hajtották. Őket csak egy dolog érdekli: a sír szép és rendes legyen. Hátha van valahol egy orosz, olasz, román, szerb stb. asszony, aki ugyanígy rendben tartja az ő apjuk, férjük, testvérük, fiúk sírját…

Ha ez a válasz, nincs kérdés.