Azt gondoltam, hogy részt venni a veszprémi Gizella Napokon enyhén szórakoztató de leginkább fájdalmas dolog lehet. Mivel az ünnep előestéjén – a programfüzet végigolvasása után – sikoltozva aludtam el, reggel üres kávém mellé lehajtottam egy kupica Kőváry Keserűt szíverősítőnek, beleharaptam egy citromba, és hideg mérget eszegettem, hogy kicsit eddzem testemet és lelkemet, mert tudtam: nagyon mélyen meg fogok mártózni városunk kultúrájában.

Az óvintézkedések hatására sikerült egy gyenge félmosollyal nekiindulnom a monstre mustrának, valami olyannal, mint amilyen a tébolydában elektrosokkra váró kezeltek arcán bujkál. Aztán időközben kiderült, mindez nem is annyira szörnyű, inkább azt mondanám: érdektelen kicsit.

A Szent Miklós-szeg avatása volt az első kipipálandó programpont a műsorfüzetben. Fel is hágtam a dombra a romokhoz, amit helyi erők összefogása mentett meg az enyészettől, és adott vissza Veszprémnek egy iskolai évzárószerű ünnepség keretében. Beszéd, szavalat, beszéd, beszéd, dal, beszéd – minden a klasszikus koreográfia szerint. A műsorfüzetben külön kiemelve: ősbemutató lesz, erre az alkalomra írt dalt városunk szerzőpárosa a Kovács-Asztalos duó. A zenemű hangzása túl szintisre sikerült, intrója pedig hosszúra; meg is jegyezte az egyik előttem álló polgár a jónéhány perces zenés bevezető alatt, hogy „most már inkább kezdjék el énekelni a szöveget”. Végülis a DAL-MA Egyesület növendékei rendben abszolválták a feladatot. A kicsit frázisos szövegből sajnos nem maradt meg egy sor sem a fejemben, pedig nagyon akartam idézni valami szépet belőle.

Az avatás volt a nyitórendezvény, s ezt akár el is lehet fogadni, hiszen örömteli dolog, hogy újra használatba vehető egy eddig elhanyagolt kis terület a belvárosban. Őrült tömegeket az esemény nem vonzott, de a kis dombocskán megnyilvánulhatott a város vezetése, lehetett méltatni a helyreállítás résztvevőit, köszönthettük a passaui tesvéreinket, és ők is minket. Az avatón elhangzott a bölcsesség, hogy annak a városnak van jövője, aminek múltja is van, és valóban, a múlt hangulata hatotta át a Gizella Napok három napját, de nem úgy, ahogy azt az ember gondolná.

Azt vártam, hogy mivel a Gizella Napok Veszprém középkori múltjának felidézése, valami sajátos, máshol meg nem tapasztalható világ elevenedik meg a programokon. Ez a hangulat azonban csak egyetlen egyszer kerített hatalmába, mégpedig az óriásbábos, gólyalábas vásári játékosok Óváros téri szereplése közben. Egyszer csak ott voltak a Piazza előtt, és jóféle vásári humorral előadták attrakcióikat. Abban a néhány percben élni kezdett a város, a régi házak díszletként kezdtek működni, s a groteszk alakok közvetlensége magával ragadta az utca népét. Egy színpad állványzatán előadott steril folklórműsor ilyet nem tud, ahogy nem képesek erre a „sztárvendégek” vagy az utcabál sem, és sajnos a Gizella Napok gerincét ilyen programok alkották.

Csúcsrendezvénynek mindenképpen a jelmezes felvonulást hittem. Sokat vártam tőle, valami olyasmit, mint a fent említett csepűrágóktól. Mikor a távolban megláttam Istvánt és Gizellát két óriási báb alakjában közeledni a városháza felé, reménykedni kezdtem. Ám a jelmezes menet nem volt túl nagyszabású. A zászlóforgatók zászlókat forgattak, a felvonulók felvonultak, aztán a polgármester a városháza erkélyéről szózatot intézett a két nagydarab bábhoz, melyek üveges tekintettel imbolyogtak egyemeletnyi magasságban, majd a vár felé vették az irányt. Kissé groteszk jelenet volt.

Az a bajom, hogy a Gizella Napok közönsége valóban közönségszerepbe kényszerül. Szemlélője lesz az eseményeknek, nem élményt kap, hanem színpadról jövő háttérzajt a sétához. A vásár jó volt, sokan voltak, izgalmas volt az utcaszínház és a sárkányölő gyerekkalandjáték a városházán, és biztos hangulatos volt a szombati zenés ébresztő és a reggeli térzene a lakótelepeken, de a város bioritmusa sajnos nincs összhangban az enyémmel, így ezt sikerült átaludnom.

Az ilyen programokban részt lehet venni, beléjük lehet botlani egyszerű, sétáló városlakóként, mert az én mindennapjaim tereit használják egy kicsit máshogyan, mint ahogyan azt eddig megszokhattam. Ezek bevonnak a történésekbe, de kiállítás megnyitókra, avatásokra és néptánccsoportokra nem lehet egy fesztiválszerű rendezvényt építeni.

Jó ötletek nélkül nem a régmúlt történelme elevenedik meg a városban, hanem a néhány évtizede berögződött kultúros gyakorlat sablonjai.